A mennyei pokol

8.🍓

Mielőtt elindultunk volna nagyot rántott a csuklómon és behúzott a szobába. A kezembe nyomott egy festővászont és pár színes festéket. A vászon puha anyagának illata megcsapta az orromat. A kezembe fogtam és végigsimítottam rajta. Ismét. Ismét a kezemben tartok egyet. De ez...A vászon...A vászon az enyém volt. Az a vászon, amit 8 éven keresztül mindenhova magammal hordoztam. Amiről már azt hittem, hogy rég halott. De nem. Itt van velem. Újra festhetek rá.
Szorosan a mellkasomhoz öleltem.
Apa vette ezt nekem még amikor a Sina falon belül szólította a kötelessége. Azt mondta mikor meglátta én jutottam az eszébe. Tudtam, hogy csak fel akarta virágoztatni az akkor éppen darabokra tört szívemet. Akkoriban nőtte teljesen ki magát rajtam a depresszióm. Abban az időben, amikor Eren volt az egyetlen, aki segíteni tudott rajtam. És a festészet.
A vászon a legelitebb anyagokból készült és vagy egy vagyonba kerülhetett. Azonban a szüleim sosem sajnálták a pénzt a művészetre. Főleg az enyémre. A mindenük voltam. Még azután is, hogy elmondtam nekik, hogy valószínüleg együtt vagyok egy felnőttel. Kimondtam Rivaille nevét és hopp. Anya még sírni is kezdett.
'Az én lányom'
A tied, anya. És meg foglak bosszúlni. Csak időt kérek. Időt, amíg felfogom mi történt. Időt, amíg újra elég erős leszek. Időt. De nincs időnk. Soha nem volt. Soha nem volt elég időm. És nem is lesz.

Azonban, amikor az a rohadék áttörte a védelmünkként szolgáló Mária Falat a pincénkbe bújtattam a festővásznat, nehogy baja essen. A remény apró magját gondosan elvetettem szívemben. Szorgosan öntözgettem, nem hagytam, hogy meghaljon. A festővászon és álvány épségébe táplált hitem kiirhatatlan volt. Reméltem, hogy egyszer viszont láthatom az én drágámat.
Azóta nem láttam. És most...És most Rivaille elhozta nekem. Ennél szebb dolgot nem tehetett volna. Tudta, hogy ez az életem. Tudta, hogy képtelen vagyok enélkül élni.
A nevem kezdőbetűi. A vonásai...Kétségkívül az enyém.
Felkaptam a tekintetem. Rivaillera emeltem őket. Elfogott a sírás, majd a szememből záporozni kezdtek a könnyek. A könnyek, amelyek a meghatódottságom, hálám, örömöm zálogaként peregtek végig az arcomon.
Rivaille nyakába ugrottam.
-Hogyan...Hogyan szerezted meg? - túrtam bele a hajába. Észrevettem a homlokán egy horzsolást.
-Látod azt a vágást ott? Na annak az árán - mutatott a karjára.
A heg mély volt. És nem egy vágás. Még jobban elfogott a sírás.
-Miért csinálod ezt velem? - fúrtam a nyakába a fejemet.
-Mit, kölyök? - fonta a derekam köré a karjait.
-Ezt. Amit csinálsz. Olyan...Olyan kedves vagy velem. Nem. Ez nem kedvesség. Fogalmam sincs mi ez - dadogtam össze-vissza.
-Kölyök mennyiszer kell elmondanom még, hogy azért mert szeretlek? - szavalta el a szokásos szövegét.
-De ennyire?
-Ennél is jobban - helyezett egy olyan igazi csókot az ajkaimra. Viszonoztam. Miközben minden a könnyeimben úszott.
Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy soha, de soha nem szerettem még ennyire bárkit/bármit is a világon. Még a festővásznamat se. Durva volt, hogy még a családomat is felülmúlta. Egyszerűen csak olyan borzasztóan vonzott magához, hogy iránta atomerős érzések táplálására késztetett akaratomon kívül is. Imádtam minden porcikáját, a legapróbb mozdulatait, de legfőképpen a szavait. Úgy tudta őket megválogatni velem szemben, hogy válaszolni se tudjak.
Mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunknak a fene se veszi igazinak. Mármint igaz szerelemnek.
Soha nem értettem a külvilág elutasítását velünk szemben, mert a heichou-t rajtam kívül más nővel nem igazán látták.
Én voltam az egyetlen aki meglágyította azt a kőkemény szívét. Magam sem tudtam, hogy egyszerűen csak ment minden a maga szép, lassú rendjében.

Az egymásba feledkezett pillanatunkból Sadish zökkentett ki. Ott áll a küszöbön és kigülledő szemekkel fürkészett minket. Gyorsan felpattantam és Rivaille-ra dobtam a pólóját. Mindenféle hívás nélkül Sadish belépett az ajtón.
-Gondoltam szólok, hogy 10 perc múlva kezdődik a gyakorlat és még a kisasszonynak fel is kellene vennie a felszerelését.
-Én fogom ráadni - ragadta meg a csuklóm Rivaille és maga után vonszolt.
Sadish a kezembe nyomta a cuccokat, majd komótosan elsétált.
Rivaille az övemmel kezdett. Hátulról körém fonta a karjait. A testünket hajszálnyi centik választották el. De gonosz centik voltak. Nem akartak leadni magukból. A távolság körülöttünk stabil volt. Nem úgy, mint a vadul kalapáló szívem felgyorsított ütemű verése. Akkor utáltam meg a centiket.
-Elég szoros? Feltétlenül jónak kell lennie - anyáskodott felettem.
-Tökéletes - nyomtam egy gyors puszit az arcára.
A heichou rutinja miatt kb. 5 perc alatt meglettünk.
- Emlékszel minden lépésre, ugye? Soha, de soha ne használd úgy a kardodat, ahogy ezek a barmok tanítják! Amit én mutattam azt alkalmazd. Legalább megtudják, hogy egy szaros kölyök oktatására is volt időm. Remek - forgatta a szemeit, majd átkarolta a vállamat.
-Szaros kölyök, mi...Én ilyen vénember létémre befognám a számat.
-Majd befogom én - hadarta el a mondatot, majd egy gyors csókot nyomott az ajkaimra.

Amikor a gyakorlópályához értünk már mindenki ott volt. Rivaille és én két különböző úton slattyogtunk el odáig.
A heichou Sadish mellett állt meg én pedig belevegyültem a tömegbe.
Mindenki görcsösen szorongatta a kardját, remegő lábbal bámult a pályára. Kihúztam magam. Az első csoporthoz léptem.
Majd mindenki egy emberként fordult a heichou felé. Aztán pedig felém. Oda-vissza szambáztak közöttünk a tekintetek. Alig észrevehetően bámultam a kardom ő pedig rám sem nézett. Megbeszéltük, hogy a szemkontaktus távol álljon tőlünk.
A szívem viszont a szokásosnál is hevesebben dobogott. Végre bizonyíthattam Rivaille-nak.
Mielőtt az a Rohadék megjelent ezerszer csináltunk ilyet. Órákon át hadonásztam a kardommal a külváros erdőjében. Rivaille pedig mondta és mutatta, hogy mit csináljak.
Azok a boldog percek amiket önfeledten együtt töltöttünk mind elszálltak. Mostanra élet halál harcá nőtték ki magukat az ártatlannak és feleslegesnek titulált gyakorlásaink.
Csak Én és Ő. Két felszerelés és a fákra fellógatott vödrök. Akkoriban ez jelentette nekem a világot.
-Egyes csoport! Indulás! - kiálotta el magát Sadish.
A szavak hallatán rögtön kilőttem a huzalomat. Egyetlen vetélytársam volt. Mikasa. Megint.
Mindig is versenyeznem kellett Mikasával. Ugyanazokban a dolgokban voltunk jók.
Mikasánál idegesítőbb tényező az életemben soha nem volt, de nem is lesz.
Gyorsabb volt nálam, de fele olyan precíz. És ha a felmérésen a gyorsaság a legfontosabb dolog akkor figyelembe kell venni, hogy minél sebesebben szállunk annál több gázunk fogy.
Ezért próbáltam a fák között suhanni és észrevétlenül betolakodni Mikasa egyenes útjába. Akármilyen profi is volt a huzallal én ezerszer jobban bántam.
Az előttem felvillanó faóriások nyakszirtjébe tökéletes mélységre vágtam bele. Majdnem az összeset sikerült leszednem, amikor Sadish rámordított a hátam mögül.
-Tartsd rendesen azt a kibaszott kardot!
Rivaille egy apró mozdulattal vetett véget a felháborodásának úgy, hogy Sadish térdre rogyott.
Magamban felnevettem, majd a heichou bólintott.
Jól csinálom.
Minden egyes felbukkanó akadályt kiiktattam. Az izzadságcseppek záporoztak a homlokomom.
-Lisa, elképesztő vagy! - lelkendezett Eren amikor közösen leszálltunk egy vastag faágra. - Neki akarsz bizonyítani, igaz? - biccentett szomorúan Rivaille felé, aki le se vette rólam a szemét.
-Talán - adtam egy aránylag semleges választ, majd továbbszálltam.
Talán?
Biztos.
Senki más nem volt már akkor nekem akinek bizonyíthattam. Ő volt az egyetlen, aki büszkébb volt rám még Erennél is.

A gyakorlat végén megkaptuk az eredményeinket.
-Mikasa Ackerman 31 sikeresen kiiktatott bábu, Erem Jaeger 18 sikeresen kiiktatott bábu, Armin Alert 10 sikeresen kiiktatott bábu, Annie Leonhart 30 sikeresen kiiktatott bábu, Lisa Kerscher 32 sikeresen kiiktatott bábu - üvöltötte Sadish monoton hangon. Hadarta és hadarta a neveket.
Minden nevet és számot alaposan megfigyeltem és akárhogyan is, de nekem volt a legtöbb.
-A mai gyakorlat legjobbja, Lisa Kerscher! Dupla ebéd egy hétig és 9 után szabadprogram.
A taps ováció közepette Rivaille kezet rázott velem, majd átkarolta a vállam és ott mindenki előtt megcsókolt. Lágyan. Én pedig belemosolyogtam a csókjába.
Hát megcsináltam. Megnyertem a fogadásunkat.

Hello gájz! Megint itt vagyok. Visszatért az életkedvem!❤️