A mennyei pokol

7.🍓

Azon a fülledt nyári éjszakán a késő esti szellő lágyan belekapott a hajamba és óvatosan megsuhogtatta a falon túl lévő fák lombjait.
Éppen a Mária Falon ácsorogtam amikor ütemes lódobogásra lettem figyelmes. Egész hónapban azt vártam, hogy végre visszatérjenek. A hiánya egy tátongó űrt képzett bensőmben én pedig alig bírtam visszafogni azt. Mindig amikor átölelt a sebeim gyógyulásnak indultak és a megtört testem összeforrni látszott.
Ott volt nekem a festészet, a családom, Eren. Mindenki minden percben, mintha csak velem foglalkozott volna. De én eldobtam magamtól ezt a figyelmet és Rivaille után kezdtem kajtatni. Mint a magányos farkasok, akik az ugyanolyan magányban szenvedő társaikat keresik. Olyanok voltunk.
Mint két hervadó rózsaszál. Akik az életük hátralevő részét együtt szeretnék leélni.
Nagyon sok mindenen mentem keresztül mielőtt ő belépett az életembe. Fenekestül felforgatott mindent, de a dolgok nagy részének a hasznára vált.
Le tudtam vetkőzni a féldepressziós énemet, ezáltal a festészetben kibontakozthattam magamat. A tanárom meg is jegyezte, hogy valami iszonyú nagy változáson mehettem keresztül, ha elkezdtem színeket vinni a művészetembe.
Onnantól viszont nem volt megállás. Keményen kellett dolgoznom, hogy eljuthassak a Sina Falon belülre, ahol a legnagyobb festészetmúzeumokban állították ki a műveimet. Nem volt olyan sok ami elnyerte az igazgatók tetszését, de én annak is örültem, hogy 4 általam készített munkát ország-világ elé tártak.
Mostanra azonban ez mind kárba veszett. A Titánok bejutottak az ember lakta területekre. Úgy éreztem, hogy soha többet nem lesz olyan, hogy csak úgy leülök a festővásznam elé és pingálok valamit. Valamit, ami egy világhírű kiállítás tagja lehet.
Nem. Ilyen többet soha nem fordult elő. És néha meg is könnyeztem ezért.

Aztán pedig jött Rivaille. Mármint az iránta érzett érzéseim. Olyan erősek voltak, hogy azt hittem nyomban felemésztenek. Minden porcikámmal azt kívántam, hogy ő is viszonozza a szerelmemet. Vagyis...Igen, azt hiszem szerelem volt. Mindkettőnk részéről.
Amikor a kapcsolatunk úgy igazán kibontakozni látszott eléggé elutasító voltam vele. Kerültem a tekintetét, elfordultam tőle és minden lehetséges találkozási esélyt megelőztem. Talán azért, mert egy szaros kölyök voltam -vagyok is-. Egy olyan kölyök, akinek fogalma sem volt arról, hogy fejezze ki a nála kb. 14 évvel idősebb férfival szemben az érzéseit.
Végül minden szépen ment a maga rendjében. Szokásommá vált, hogy esténként felkéreckedtem a falra, hogy láthassam, hogy visszajönnek-e. Legfőképpen Rivaille miatt aggódtam, hisz egy Titánoktól hemzsegő terület volt a munkája. Tudtam, hogy profi, de sajnos ott voltak a véletlenek. Azonban kisebb-nagyobb sérüléseknél több soha nem volt. És én hálát adtam ezért.

Azon az éjszakán, amikor szokásomhoz híven a falon ólálkodtam hallottam ahogyan felnyitják a kapukat. Ösztönösen kaptam fel a fejem és megpillantottam azt az egyetlen dolgot a sötétben, aminél számomra nem volt fontosabb. A Szabadság Szárnyait.
Köpenyükön ott lengedezett a címér. Úgy rohantam le a lépcsőn, ahogyan csak bírtam.
Az utolsó lépcsőfokon megbotlottam. Egy másodperc apró töredékéig néztem, hogy zuhanok. Majd Rivaille karjaiban találtam magam.
-Nézz a lábad elé - nyomott egy puszit a homlokomra.
-Hiányoztál - öleltem magamhoz.
Az volt az a nyári éjszaka, amelyen átadtam magam az érzéseimnek. Mélyen beléjük feledkeztem és tudtam, hogy onnanstól már nincs visszaút.
Erős volt a kötődésem. Talán túl erős.

~~~

A két hét, amit Rivaille várakozási időnek szentelt nekem iszonyú lassan és unalmasan telt. Mindennap ugyanaz a monoton gyakorlás. Ugyanaz a szar kaja.
De aznap más volt. Akkor mértek fel minket elsőnek.

-Lisa, tudod miért nem hagytam soha, hogy bárkivel is összejöjj?-zökkentett ki az emlékezeteimből Eren a reggeli gyakorlat közben.
-Mi? Miért?-csodálkoztam rá. Bár azt hittem, hogy tudom a valódi okát. Aztán rájöttem, hogy mégsem.
-Azon kívül, hogy én szerettelek volna megkapni...Rivaille heichou megkért, hogy...Hogy ne engedjem.
-Miv...-kerekedett el a szemem.-Ez most komoly?
Önkéntelenül is elmosolyodtam. Tudhattam volna.
Felnevettem. Őszintén nevettem miközben a fekvőtámaszokat csináltam. Nem tudtam elképzelni, hogy Rivaille megkért bárkit is arra, hogy ne engedje, hogy barátom legyen. Na, de komolyan...Ki az, aki lemondana a hadnagyról és máshoz állna?
De azért mégis tetszett a féltékenysége és aranyosnak találtam azt.
-Ez olyan kawaii!!! - lépett mellém Sasha.
Lesütöttem a szememet és küzdöttem az elvörösödés ellen.
Kívülről egy hideg, elutasító, seggfej volt. Viszont belülről olyan, mint egy gazdátlan kiscica, aki, ha szomorú volt az ölembe hajtotta a fejét és dorombolni kezdett. És egyedül én láthattam azt, hogy milyen is lelke. Felségjognak éreztem azt, hogy igazán ismerhetem. Megbízott bennem nekem pedig nem szabad volt eljátszanom a bizalmát. Nem, mintha bármikor is megfordult volna a fejemben.