A mennyei pokol

2.🍓

Pár perccel később fejvesztve rohantunk kifele az iskola épületéből, ahol a legtöbb Titán gyűlt össze. Sikoltozva rángattam Eren kezét, aki alig volt eszméleténél.
-Eren!! Eren hallassz?-rázogattam. Tudtam, hogy csak az anyjára gondol, de gyenge ahhoz, hogy ilyen gyorsan felfogja a dolgokat. Én is az voltam. Hát akkor ő?

A Kolosszális Óriás áttörte a Mária Falat és ezáltal minden óriás szabadon mászkálhatott be a rajta ütött lyukon. Shiganshina elbukott és vele a jövőnk is. Már csak annyit tehettünk, hogy szaladtunk a túlélésért, hogy aztán később zabáljanak fel minket.

Gyerekeket faltak be a szemem láttára...A barátaimat. A tanáraimat. Mindenkit, aki fontos volt számomra.
Minden olyan gyorsan történt. Nem értettem miért kapjuk ezt. Biztos nagy bűnünk lehetett.
Az a fal vagy ezer éve ott áll. Villámként cikáztak a fejemben a gondolatok és megrémített az, hogy ha nem érjük el időben a Belső kaput mindannyiunkat felfalnak.
Egy szikladarab csapódott be a mellettünk álló rozoga épületbe. A porfelhő miatt az orromig se láttam és mire kiszöktem belőle már csak egyedül voltam a főutca magányos, vérszagtól bűzlő terén.

Nem mozdult a testem. Csend. Fülsüketítő csend. Félelemtől lesápadt arcok suhantak el mellettem. Néma szájak nyíltak sikolyra.
Én pedig csak álltam ott és bámultam az elmosódott semmibe.
Lépéseket hallottam. Majd egy artikulátlan hangot. Végül egy árnyékot magam felett.

Egy óriás közelített felém. Hétméteres.
Meglátott. Végem.
Neki vetettem magam a macskakövezett útnak. A talpam alatt éreztem, hogy megremeg a föld, ahogyan utánam lohol. A levegőm elszökött és átadtam magam a teljes fájdalomnak. A lábam egy idő után megadta magát én pedig egyre csak lassultam, az a rohadék pedig egyre közeledett felém. A tüdőm eszméletlenül sípolt, én meg csak magatehetetlenül kapkodtam oxigén után.
A Nap a szemembe sütött, éreztem, ahogyan az izmaim sorvadásnak indulnak.
Szerettem volna magamhoz húzni, átölelni, megcsókolni. De nem tehettem. Ez még jobban felemésztett.
A lehető legrosszab dolog történt.
Ahogyan vakon a semmibe rohantam az annyiszor végigjárt utcákon belebotlottam egy másikba. Négyméteres...Nem tehettem mást. Megálltam. Felsejlett előttem a házunk. A házunk, az emlékeim. A családom és minden ami egykor ehhez a leigázott helyhez kötött.
-Anya! Cassi! Apa!-sikoltottam fel. Össze-vissza tekintgettem, hátha betájolódok. Nem ment. Képtelen voltam rá. Könnycseppek vájtak mély nyomot az arcomra rakad koszba. Minden forgott körülöttem. A házak szokatlan táncba kezdtek, az égbolt mintha rám zuhant volna. Úgy éreztem menten elragad a sötétség és magába húz.
Nem. Semmi nem forgott rajtam kívül. Minden más halott volt és csendes. Nekem is annak kellett volna lennem.
És akkor...
-Hé, Lisa-chan! Csak nem képzeled, hogy el tudsz futni előlük? Bár nem úgy nézel ki, mint éppen azt próbálja.-hallottam magam mögött egy nyugtató hangot, majd egy kéz nyúlt felém én pedig megragadtam azt. Ismerős volt a puhasága, a vonalai és az illat, ami a köpenyéből szállt felém. Egy vágtató ló nyergében találtam magam.
-Rivaille hadnagy?-karoltam át olyan szorosan, amennyire csak tudtam. Nem lehet. Nem lehet itt.-Anya! El kell mennünk értük. Kérlek!
-Kapaszkodj! Manőverfelszerelésre váltunk! Majd később elmegyek anyádért.-rántott egyet a kantáron. Az övére tévedt a keze.
-KÉSŐBB?
Befogta a számat. Bántam, hogy nem az ő szájával, de abban a helyzetben megoldhatatlannak tűnt.
Rúgdosni kezdtem. Először a térdét, aztán a sípcsontját, majd ahol csak eltaláltam. Felszisszent.
-Ha mégegyszer megrúgsz leesünk.

Azzal az állat tovább száguldott, mi pedig a házak felé repültünk. Ezer ember feje felett suhantunk át. Ezer ember halálát néztem végig a magasból. Tehetetlenül. Még annyira se voltam képes, hogy magamtól elszaladjak a Titánok elől.
Bűntudatom volt...
Engem mentett meg, ahelyett, hogy százakon próbálna segíteni.
Egyszerűen csak le akartam zuhanni, hogy többet ne legyek senkinek a terhére. De főleg az Ő terhére ne.

-Mindet kinyírom!-ordítottam fel a könnyeimmel küszködve. Nem csak kiabáltam, hanem döntéseket hoztam. Elszabadult fejjel mérhetetlenül rossz dolgokat határoztam el.
Képes lettem volna arra, hogy a vesztembe rohanjak lekaszabolva őket, megbosszulva az ártatlanokat. De arra is készen álltam, hogy levessem magam és az óriások kajája legyek.
-Ne fészkelődj már! Ha nem akarod, hogy ledobjalak maradj nyugton!-fonta össze rajtam még jobban a karjait.-Így is fáj már miattad a lábam!
Nem tette volna meg. Mindketten tudtuk. Magamba szívtam az illatát. De sajnos jött vele más is. A hullák szaga és egy kis véré. Megint ez az érzés.

-Heichou! Mi a jó eget művel!? Az emberek evakuálásában kéne segédkeznie!-csatlakozott hozzánk a parancsok. Lesütöttem a szemem.
-Épp azt csinálom.-válaszolta higgadtan. Soha nem mutatja ki az érzéseit.
-RIVAILLE!!!!!-ordított utánunk Erwin parancsnok. A hangjában idegességet leltem fel. Bár ez nem lepett meg.
Akaratlanul is felnevettem. A könnyeimmel küszködve felnevettem. Egy ilyen borzasztó helyzetben. Eszméletlenül sírtam és közben csak nevettem és nevettem. Talán a nyomoromon, talán azon, hogy pont ő mentett meg.