A mennyei pokol

4.🍓

-Vigyázz vele. Elég erőszakos tud lenni és nagyon ingerlékeny.-tette valaki a vállamra a kezét, miközben hazafelé ballagtam. A meglepettségtől összeszorult a gyomrom. Eren már elment. Ki a franc ez?
-E...E...Erwin Smith? Mit...-fordultam hátra. Az ámulattól a torkomon akadtak a szavak. Az akkori legnagyobb példaképem ott állt előttem és Rivaille jelleméről magyarázott nekem. Eh?
-Lisa-chan, igaz?-mosolygott rám a parancsok biztatóan.-Hallottam már felőled. Rivaille egyszer véletlen mondott valamit. Gyere, beszélgessünk egy kicsit.-mondta, majd kézen fogott és hazáig sétált velem.
Útközben nagyon sok mindent megtudtam a hadnagyról, a régi életéről és az újról. Arról, hogy milyen sok óriást kiiktatott. Aztán a legsötétebb titkairól is mesélt nekem én pedig csöndesen végig hallgattam és próbáltam közben feldolgozni és memorizálni.
Néha a nevetéstől könnyeztem, olykor pedig a sírással küzdöttem meg. Olyan változatos élete volt.
Kerestem a megfelelő szavakat, hogy mit mondhatnék, de valahogy semmi nem volt elég jó.

Amikor a házunk elé értünk a parancsnok megvárta, amíg az ajtóhoz érek. Mondott még gyorsan pár mondatot. A legfontosabbakat.
-Nagyon szerencsés lány vagy, Lisa-chan. A parancsnok jó ember és nagyon megközelíthetetlen. Különleges lehetsz.-zsebre tette a kezét, majd végigsétált a kopott utcakövön. A csendes utcában a manőverfelszerelésének ütemes zörgése szinte zajt keltett. Néztem, ahogyan jobbra fordul a sarkon, arra amerről jöttünk. Azon a téren többször hangzott el a heichou neve, mint az egész életében addig.

Elidőztem a hallottakon, azon, hogy ki is Rivaille. Kibe is szerettem bele.
A lágy, késő nyári szellő megcsapta az arcomat és virágillatot hozott magával, amitől a szívem is rügyezni kezdett. Abban a pillanatban úgy éreztem ragyogok, mert eltöltött egy érzés, ami átjárta az egész testem és feloldódott bennem, akár a festék a vízben. Ezt az érzést Rivaille fűtötte. És nem tudtam miért, de leküzdhetetlennek tűnt a számomra. A végén már csak átadtam magam neki és hagytam, hogy sodorjan magával.
A lemenő Nap sugarai rásütöttek egy ismerős alakra az utcában. Eldobtam a vásznamat, az ecseteim szanaszét gurultak. Lerohantam a házunk előtt lévő lépcsőn.
A nyakába ugrottam, Levi pedig felkapott.
Az eső lassan eleredt, halvány szivárványt keltve fölöttünk.
Rajtunk pedig elidőztek a vízcseppek, amelyek lustán kopogtak a fejünkön.

Igen, ő Rivaille hadnagy, aki tapintatos volt velem. A parancsnoktól hallottakat biztosnak vettem, de én nem így vélekedtem róla. Más szemszögből akartam megközelíteni, amiből eddig még senki.

Semmi. Semmi nem volt akkor a világon rajtunk kívül. Az egész elronthatatlannak tűnt, ahogyan az ajkait az ajkaimra helyezte. Az volt az első csókunk, de már akkor tudtam, hogy ez nem az utolsó.
Hisz olyan keveset tudtunk még a másikról.
Akkor döntöttem el, hogy egy szép napon, ha a lehetőségem lesz rá, elhatározottsággal emelem majd a szívemhez a kezem és jelentem ki, hogy a Felderítő Egységhez csatlakozom.

Az emlékeimtől újra rám tört a keserves sírás. Akkor még olyan jó volt minden.

Mindig is úgy gondoltam, hogyha a családom odavész, odaveszek én is. De Rivaille meggátolt ebben. Vigyázott rám. És ez volt az egyik legborzasztóbb dolog, amit tehetett velem.
Azt tanították, hogy a múlton ne bánkodjak. De mégis, hogyan tudnék elfelejteni egy olyan dolgot, ami ennyire hatással van a jelenemre és a jövőmre?
-Kölyök, levegőt is vegyél.-súgta oda Levi, miközben még mindig sírtam. Eszeveszettül sírtam. A könnyek zuhataga futott végig az arcomon, onnan pedig le, a hajó foghíjas léceire.-Mindjárt leszállunk.
A többségünk akkor mind elvesztett valakit. Valakit, aki fontos volt számára. Sajnos akkor én is a tömegbe tartoztam. Akármennyire is felfoghatatlan volt számomra.
De tudtam, hogy itt ennek nincs vége. A Titánok nem fognak itt megállni.
Ez egy rohadt veszélyes játszma. Amibe én is beszállok. Hisz nagy a tét. És mi mind a tét részei vagyunk.

Amiután a hajó kikötött hálát adtam, hogy végre talaj van a talpam alatt. Utoljára hátranéztem, de már csak a belső kapu falai meredtek rám unottan a távolból. Ide is eljutottam. De milyen áron.
Én, Mikasa és Eren inbolyogva követtük a hadnagy szapora lépteit. Szorosan mellette sétáltam. Néha a kezével játszott a kezem, de Eren előtt többet nem mertem megtenni.
Hisz szerencsém volt, hogy az imént elcsattant, lopott csókot nem vette észre.
A menekülteket egybegyűjtő, riadt sikoltozásoktól és mély sóhajtásoktól zengő tér felé közeledtünk.

-Gondolom mindnyájan a Kiképző Alakulathoz akartok csatlakozni.-nézett ránk kifejezéstelen arccal Rivaille. 154 centi voltam még rá is felnéztem és úgy éreztem ő örül ennek. Én pedig örültem annak, hogy örömet okozhatok neki azzal, hogy kicsi vagyok, akármennyire is utáltam annak lenni.
-Lisa nem csatlakozhat oda. Nem engedem.-tiltakozott Eren én pedig értetlenül néztem rá. Ez most mire megy ki? Nem volt elég, hogy Levi kiütötte az egyik fogát?
-Nem hiszem, hogy ehhez a te engedélyedre lenne szüksége.-kontrázott a heichou.-A kölyöknek helye van ott.
-Már pedig...-emelte fel a hangját Eren.
-Oh, fejezzétek már be!-forgattam a szemem.-Oda fogok csatlakozni és kész!-álltam ki magamért, mert a vitájuk végeláthatatlannak tűnt.

Ezután Eren és Mikasa Arminhoz siettek, aki az előbb tűnt fel az egyik oszlop takarásában. A fiú arca az idegességtől bűzölgött. Örültem, hogy jól van. Nagyon örültem.
-Kölyök, neked csak én parancsolhatok.-szegte fel az állam.
-Oh, persze. Értettem.-nevettem fel.
Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy azt hittem rám veti magát. A teste hőjét éreztem a saját testemen. Az akaratát a szemében. De nem tehettem mást hátráltam egy lépést, mert jobbnak láttam így. Nem mondom, hogy nem fájt megtenni, de bólintott, hogy jól cselekedtem. Nem fordulhatott elő, megint az, ami a hajón történt. Vigyáznom kellett a hevességemre, neki pedig a sajátjára. Eren előtt vissza kellett fognom magam.-Visszajönnél?-súgta oda mégis. De nem mozdultam.
-Itt hagysz, ugye?-néztem rá, miközben a kezével játszottam ismét. Ujjainkat összekulcsoltam.
-Muszáj vagyok. Kölyök, vigyázz magadra. A Kiképző Alakulat kemény.
-Mikor foglak legközelebb látni?-csordult ki egy könnycsepp a szemem sarkából. Nem hagyta, hogy végig szántson az arcomon, idő előtt letörölte, majd a többit is, ami vele jött.
-2 hét múlva elmegyek érted. Senki nem láthat meg. Majd találkozunk, kölyök.-fordult el, de tudtam, hogy mi volt ezzel a semmit kifejező köszönéssel a célja. Nem engedtem el a kezét. Magához rántott, én átkaroltam a nyakát, ő pedig a derekamat. A testem szorosan az övéhez simult. Kezemet végighúztam a hasizmain, amik átérződtek a pólóján. A homlokát a homlokomnak támasztotta, majd lassan megcsókolt. Hosszú, forró csókkal ajándékozott meg. Az íve az ívembe illeszkedett. Hajszál pontosan.
Aztán eszembe jutott Eren, de nem akartam megszakítani a tökéletes pillanatot. A tökéletesnek tűnő pillanatot... Ehelyett Rivaille tette meg.
-Iszonyat jól csókolsz.-bukott ki belőlem. Oh, miért nem tudok parancsolni a számnak?
-Mást is jól csinálok.-húzódott perverz mosolyra az ajka. Tudtam milyen választ akar hallani. Hajrá Lisa.
-Majd meglátjuk.-feleltem, amire felcsillant a szeme.
-2 hét múlva.-nyomott még egy gyors puszit a fejem tetejére, majd eltűnt a felbojdult tömegben. Néztem, ahogyan távolodik tőlem, miközben ezer darabra törtem. Ha nincs velem, senki vagyok.

A számalmas kis létemből ő formált életet és neki köszönhettem, hogy nem haltam meg. Rivaille megmutatta nekem mi is az a ragaszkodás. És én hálás voltam ezért. Elhatároztam, hogy boldoggá fogom tenni.