A mennyei pokol

9.🍓

Hogy milyen volt az első csókom vele? Olyan amiről egy magamfajta lány álmodni se mert volna.
Édes és hosszú.
Soha, de soha nem fogom elfelejteni, amikor az ajkaink először találkoztak.
Azt sem amikor mi először találkoztunk.
Rám nézett én pedig rá. A világon semmi nem volt abban a pillanatban rajtunk kívül.
Csak Én és Ő. Egy másodperc századának töredéke. Egy elvétett pillantás. Egy lila és egy hold szürke szem első találkozása.

Akkor még minden tökéletes volt. De komolyan minden.
Anya ramennel várt haza minden este, apa adott pénzt nasira, a húgom pedig mindig koszosan, napról napra új sebekkel szökkent be a kapun.
-Macskákat kergettünk - sütötte le a szemét Cassi.
-Macskákat - ismételte meg apa, majd elnevette magát.

;;Anyu az asztalra tette a vacsorát, aminek az illata azonnal megcsapta az orromat. Mohón faltam a levesemet, miközben a Cassi sztorizgatott arról, hogy a csíkos macskák sokkal szelídebbek, mint a feketék. Meghogy az egyszínűek gyorsabban futnak, mint a foltosak.
Közös este. Leves. Az utolsó. Hiányzik;;

Eren minden reggel elkísért az iskolába, egész nap velem volt. Soha nem hagyta ki a rajzóráimat sem. Néha ő volt a modellem és az összes róla készült festményem kint lógott az előszobájuk enyhén sárgásodó, babarózsaszín falán.
Olyan volt nekem mint egy testvér, akitől nem akartam elszakadni. Egy ügyetlen testőr, egy fiú aki az életét adta volna értem. Egy fiú akit mindennél jobban szerettem.
Na, jó. Egy kivétel.

Amikor Rivaille a Falon belül volt mindig kimentünk esténként a ligeti szökőkúthoz. A lakásunktól pár háztömbnyire volt, így mindig gyalog mentem, át a kis parkon, a játszótéren. Belefeledkeztem az esti szellő lágy, édeskés simításába az arcomon, a város egyre csendesedő zajába. A gondolataim mindig ezer fele kavarogtak mielőtt találkoztunk. Fiatal voltam és tapasztalatlan. És még most is az vagyok.
Órákon át beszélgettünk hallgatva a víz csobogását.
Elmesélt nekem mindent, de tényleg mindent.
Mindig újabb történetekkel szórakoztatott, dobta fel az unalmas estéimet. Imádtam.
Egy dologról viszont soha nem is beszélt. A múltjáról. Kérdezni sem mertem, bár tudtam, hogy Erwin parancsnok a legsötétebb dolgokat kihagyta a történetéből.

A kevés ember is aki arra járt megbámult minket.
'Ez a heichou!'
Folyton a szemembe sepertem az akkor még létező frufrum. Próbáltam elbújni a semmi mögé a zavarom elől. Nem tudtam miért.

Soha, de soha semmi nem lesz már annyira tökéletes és mámorítóan jó, mint akkor volt. Irigylésre méltó életet birtokoltam és vége. Ennyi volt. Mostanra mind egyformán csak játékszerek vagyunk. Játékszerek lángoló érzésekkel, szabadsághiánnyal és halálvággyal.

Aznap éjjel Rivaille nem akart visszamenni az egységbe. Én kaptam a legmagasabb pontszámot a gyakorlaton, mint az ő tanítványa.
Tudtam, hogy büszke rám. Hisz mosolygott. Imádtam amikor mosolyog.

Vacsora után a házunk fele ballagtunk a lányokkal amikor valaki megrántotta a csuklóm és behúzott egy üres ház mögé. Keze szorosan a számra tapadt.
-Ma velem alszol - súgta oda Rivaille, majd átölelt.
-Menj már. Mit fognak gondolni hol a halálba vagyok? - nevettem fel. Ellenkezni akartam hiszen fogalmam nem volt mit csináljak olyan bazi nagy zavarba voltam. Mint mindig.
-Szerintem tudni fogják - nyomott egy puszit a homlokomra, majd beráncigált a házba. - Várj meg itt. Besétált a hálószobába. - Hanji adta.
A kezében tartott egy cselédlány ruhát.
Először visítoztam a nevetéstől, majd mikor megláttam, hogy kifejezéstelen arccal mered rám összerezzentem. A csontjaim, mintha apró darabokra törtek volna.
-Nem, Rivaille. Verd ki a fejedből, hogy én ezt felveszem!!!! - tiltakoztam, majd a falhoz lapultam.
-Csak vedd fel. Ígérem nem fogok rád mászni - kacsintott. - De úgysem tartom be.
-Néha annyira biztató tudsz lenni - nyeltem egyet, majd kikaptam a kezéből a ruhát.
Beszaladtam a szobába és levágtam magamat az ágyra. Féltem. Nagyon.
A gondolataim ezer fele cikáztak.
-Ez csak egy ruha - nyugtattam magam. Egy nagy levegőt vettem. - Ha az teszi boldoggá, hogy rajtam van ez a szar, hát legyen.

Rákvörös fejjel ballagtam ki konyhába. Rivaille a pulton ült és a teáját kortyolgatta.
Rám nézett, majd kiköpte az összeset.
Zöld, mentatea. A kedvencem. Mély lélegzet. Az illata eljutott a tüdőmig. Bent tartottam.
-Kölyök...Te...Nem is vagy annyira kölyök - mondta zavarában. Életemben először láttam ennyire vörösödni a tökéletes arcát. Elégedettséggel töltött el, hogy végre én válthatom ki belőle ezt az érzést.
Végre én is beszállhattam a tipikus macska-egér játékunba. Amióta a kapcsolatunk napvilágot látott azóta arra a pillanatra vártam, hogy végre a szemében ne csak az "a festőlány a kilencedikről, tudod a lila szemű" legyek. Hanem a barátnője. Az igazi. És nem a húga akit pátyolgatni kell, ha néhanapján elesik vagy nem a kislánya akit nevelgetnie kell. Nem.
A szeme fel-lefutkosott rajtam, akár egy őrült. - Itt van a teád.
-Köszi - kortyoltam bele. Túl édes. Ahogy ő szereti.
A lágy tea illat bejárta a kis helységet és a kandallóban égő fadarabok lassú ropogása lebegett körül minket. Félhomály volt, csak a tűz fénye világította meg "ENYHÉN" közszemlére tett melleimet.
Néha felemeltem az állát, hogy beszéd közben a szemeimbe nézzen.
Egy idilli este volt. Csak Ő és Én. Egy fakunyhóban. A Kiképző Alakulatban. Egy cselédlány ruhában.
Egy idilli pillanat, őszintén szólva.
Egy pillanatig tudta csak velem feledtetni, hogy a Titánok bármikor ránktörhetnek. Hiába védene meg elszántan, magát is feláldozva nem élnénk túl.
Apró könnyek szöktek a szemem sarkába. Nem töröltem le őket. Hagytam, hogy végigpásztázzanak az arcomon és tompa kopogással nyugtázzák a végüket a padlón.
-Tudod, ha arra gondolok, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetlek, hogy nem lehetek többé veled, hogy végeszakad ennek a pokoli mégis jó életemnek - erőlködtem. - Egyszerűen csak sírni tudok. Elvesztettem a szüleim, az egyetlen húgom. Csak te vagy nekem és Eren. Ez annyira szörnyű. Felfoghatatlan. Fáj, nagyon fáj. Gyűlölöm az összes Titánt, amennyit csak tudok a saját kezemmel kínzok halálra és ölök meg! Nem számít mennyi lesz a számuk. Az egyetlen dolog ami itt ebben a kibaszottul undorító, gyomorforgató es elcseszett világhoz köt az te vagy. Elindultunk a pusztulás felé. Félek - tört felszínre az összes érzésem.
-Ejha, kölyök...Nem tudtam, hogy ennyire szívós vagy - egy csókkal zárta a mondatot. - Tudod nálam sincs ez másképpen. Amíg nem talákoztunk elveszetten tébolyogtam ebben a szar Felderítő Egységben. Senkim nem volt csak az idegesítő pápaszem, akit imádok, de mindig felbassza az agyam. Aztán végiglovagoltunk azon az utcán. A lila szemeid...Kölyök, megvesztem érted. És egy pedofil állat vagyok.
-Nem vicces - nevettem fel, miközben az egész arcom könnyben úszott. - Azt mondtad, hogy te is hasonlóképp vagy, mint én. Te is elvesztettél valakit? - szívtam fel az utolsó korty teámat.
Hosszas csend. Azonnal tudtam, hogy olyan dologra kérdeztem rá, amire soha, de soha nem szabadott volna.
A szemeibe düh, harag és egyben óriási szomorúság lobbant fel.
-Nem megmondtam, hogy ne kérdezz a múltamról? - levágta a poharát és a kandalló elé lépett.
-Tudom, tudom. De rohadt régóta együtt vagyunk és semmit nem tudok rólad - karoltam át a derekét hátulról, hátha oldja a feszültséget.
Csend.
-Talán csak egy Alvárosi suttyó vagyok, akinek sok pénzt fizettek, hogy megölje Erwint. De nem tette meg, mert akkor még egy érzelmileg labilis köcsög volt aki emiatt bekerült a Felderítő Egységbe és elvesztette a két legjobb barátját...Testvérét. Az én hibámból haltak meg. Cserben hagytam őket. A legrosszabb pillanatban. Én az a személy vagyok akinek rajtad kívül tényleg senkije nincsen. Az életemet adom érted, ha szükséges. Talán túl nyálasan hangzik, de egyszer már hibáztam. Mégegyszer ugyanazt nem fogom elkövetni - gurultak le kövér könnycseppek az arcán. Őket viszont nem hagytam lefolyni, szétoszlattam a kézfejemmel mindet és egy hosszas, levegőhiány miatt végeszakadt csókkal próbáltam felvidítani.
-Vigyázni fogok magamra - emeltem a szívemhez a kezem. Kihúztam magam. - Ígérem.
-Nem, kölyök. Én fogok vigyázni rád.

Yeeey. Tudom, hogy sokan vártátok ezért itt van egy újabb rész. Az eper legyen veletek.❤️