A mennyei pokol

3.🍓

Amikor elértük a menekülteket szállító hajót Rivaille rászorított a kezemre, szembefordított magával és felszegte az államat. A tekintetemet egyenesen az ő szemébe irányította. Gyorsan végigfutottam magamon. Véres bal láb, koszos arc, összekarcolt kezek, meggyötört arckifejezés. De most nem mosolygott a szerencsétlenségemen. Ugyanolyan volt, mint általában szokott az emberekkel. Hideg.
-Próbálj meg nem meghalni. A kiképző alakulathoz fogsz csatlakozni! Értetted? Ne cseszd el, ha lehet.-nyomott egy alig észrevehető puszit a fejemre, odasúgott valamit az egyik katonának, majd eltűnt az őrjöngő tömeg síkítozásában. Nem várta meg amíg válaszolok. Ez nem rá jellemző.
Végigsétáltam a hajó kopott falécein, amik nyikorgó hangukkal kísérték lépteimet. A víz kéken csillogott alattam. A lécek mind azt suttogták: 'Borzasztó ember vagy'. A folyó pedig magába csábított. 'Ugorj le és nem lesz több gond.'

A levegő halott volt, csendes, feszült. Aki a fedélzeten tartózkodott hallgatott, aki pedig nem, kiabált. Torkaszakadtából kiabált. Nem, mintha bármit is elértek volna vele. Hisz, aki lent volt, az ott is maradt. Egyedül én voltam kivétel, ami kissé mardosott, mert mindenki utánam ordibált és a pokol legforróbb tüzében égettek volna el, ha tehetik. Másrészről pedig nyugtatott az a gondolat, hogy Rivaille éppen a családom felé tart. Ezer érzelem viharzott át a megtört szívemen, és ebből az ezer érzésből fogalmam sincs melyik dominált a legjobban.

'-Legalább a gyerekeimet!'
'-Kérem, hadd szálljak fel! Bácsi kérem!
Mélyebbre hatoltak ezek a szavak, a pengénél a szívemben. Nyomot vágtak belém és a lelkiismeretem kísérteni kezdett. Én úgyis elvesztettem mindent. Hátha ők még új életet tudnak kezdeni.

A nyikorgó palló felén megfordultam. Lassú léptekkel kezdtem haladni a szárazföld felé. A deszkák vészesen dübörögtek alattam. Mindenki engem nézett. Én pedig álltam az összes tekintetet. Döntöttem. Átadom a helyem annak a kisfiúnak. Nekem nincs szükségem többet erre. Erre. Erre, hogy mindig más segítségére szorulok az önfejűségem miatt. Ha az egész emberiséget nem is menthetem meg, egy ártatlan gyerekért nem bűn az én életemet áldozni.

-Kisasszony...A hhhadnagy kérte, hhhogy...-dadogott a katona.-Hhhogy...
-Engedjen le.-mosolyogtam rá, olyan 'nem lesz semmi baj' tekintettel. Ebben a helyzetben fájdalmas volt mosolyra húzni a számat, de nem tehettem mást, mert mindenképp megakartam győzni. Nem nézett ki túl kitartónak, se erősnek, viszont a Heichou-tól látszott rajta, hogy eléggé tart.
-De a hhhadnagy...-erőlködött. Miért nem adja már fel?
-Teszek a hadnagyra!-átpréseltem magam a két őr között, de egy ismerős kabát állta az utamat. Tudta. Tudta, hogy ezt akarom majd tenni.
-Nem mész innen sehova.-taszított vissza Rivaille a rozoga pallóra.
-Már pedig én nem szállok fel!-rúgtam bele a sípcsontjába -ma már vagy ezredjére-, de ő magához szorított. Esélyem sem volt megszökni előle. Lebilincselt az illata és az, ahogy körém fonta a karjait.
Ismét rugdosni kezdtem össze-vissza, a levegőbe,  mindenhová és mindenkit akit eltaláltam. Ki akartam törni a szorításából, de nem tudtam. Éreztem, ahogyan a deszkalécek meghajlanak alattunk és egyre közelebb kerülünk a fedélzethez.
-ENGEDJ EL!-sikoltoztam.-RIVAILLE!
-Szeretnéd mi?-lökött rajtam egyet én pedig egy nagyot puffantam a hajón.-Miért nem tudtál leülni a seggedre? Menj arrébb. Miattad alig bírok járni.-huppant le mellém. Felhúzta a nadrágja szárát és mutogatni kezdte a kék, zöld foltjait. Én pedig végighúztam a kezemet rajtuk, mintha bármit is segített volna. Halványan elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra. Ehwww.
Tudtam, hogy nem szívesen van itt. De arra mégsem jöttem rá, hogy mégis mit csinál.
-Eh?-néztem rá értetlenül.-Te? Itt? Velem? Egy helyen? Utazni? NEM!!!-próbáltam meg felállni. Nem sikerült, mert azzal a mozdulattal vágott vissza a padlóra. Abban a pillanatban éppen utáltam. Utáltam, mert megakadályozott abban, amit elhatároztam. Szeret engem. Uhm...
Nem ezt akartam. Neki segíteni kéne az embereknek és nem velem szarakodnia. Miért csinálja ezt? Hogy még rosszabban érezzem magam?
-Hallod, ha nem maradsz nyugton én rád ülök.-forgatta a szemét.

A jármű elindult. Én pedig a korlátnál kötöttem ki a második percben és köszöntem el a reggelimtől. Aztán az ebédemtől. Igazából körülbelül mindentől, amit a közel múltban ettem.
Végig ott állt mögöttem és fogta a derekam. Nehogy kiessek. Pff...Persze.
-Na mi van, kölyök? Nagyon csendbe vagy.-húzódott mosolyra a szája. Azok az ajkak. Istenem.
-Fogd be.-mondtam erőlködve, majd újra kihajoltam a korláton. Bordán könyököltem, amire ő felszisszent és még jobban magához rántott.
Miért csinálja ezt? Ahányszor fájdalmat okozok neki, ő annyiszor ölel át és annyival közelebb láncol magához. Azt hiszi, hogy ez nekem átok?
Így telt az egész utunk. Én kihánytam a megmaradt lelkem összes szilánkját, ő meg... Ő meg a szokásosat tette.
-Egyet sem kímélek!!-hallottam egy ismerős hangot magam mellett. Egy az idegtől bűzlő hangot, amit már annyiszor hallottam. Amikor kikezdtek velem a Morgan fiúk. Amikor valami idiótaságot csináltam és ez a hang kántálta annyiszor, hogy mekkora állat vagyok.
-Eren!! Eren hol vagy?-kaptam fel a fejem.-Jól vagy? Te...vérzel! Eren minden rendben? Szólalj már meg!
-Semmi sincs rendben! Hogy kérdezhetsz ilyet!?-egy jól irányzott pofon csattant az arcomon.-Anyát a szemem láttára ették meg azok a rohadékok!-még egy. Könnyek szöktek a szemembe.-Ott feküdt a romok alatt én pedig nem tudtam segíteni rajta!-a keze újra felém emelkedett. Felkészültem. Vártam a becsapódást. Nem következett be.
-Ha még egyszer megütöd, tőlem kapod vissza. De kétszer.-Rivaille elkapta a karom és elrántott az ütés elől. A mellkasához húztam magam.-Megöljem?-De feleslegesen kérdezte meg, mert a keze Eren gyomorszájára tévedt. Eren felnyögött, majd összesett.-Ha csak a kezed mered rá emelni...Én azonnal kinyírlak.-fogta meg az inge nyakát.
-Hagyd abba!-álltam be közéjük a fejemet fogva. Mikasa véres szemekkel meredt rám. Nem akartam elfordulni. Tudatni akartam vele, hogy egyáltalán nem félek tőle. Tudtam, hogy nem ez a megfelelő pillanat, hogy Levi szétverje a legjobb barátomat, de nem tudtam megállítani. Ehhez én kevés voltam. Egyenlőre.
-Megütött téged. Kétszer. Ha akarod vé...-erősködött a hadnagy.
-NEM! Hagyd békén! Nem tudja mit csinál! Ideges...Mert gyenge.-motyogtam, miközben az arcomat simogatta.
-NEM VAGYOK GYENGE!-egy újabb pofon Erentől.
Miért teszed ezt velem? Eren én szeretlek.
Rivaille nem tétovázott. Rávetette magát Erenre, aki foggal-körömmel védte magát, de a heichou ellen esélye sem volt. Véresen kelt fel a földről és meredt rám.
-Én...Én sajnálom.-dadogtam.
Egy gyűlölettől bűzlő pillantást vetett rám, majd elfordult, hogy Mikasa bekösse a sebeit.
Ribanc.
Én pedig hosszas vitába kezdtem, a hadnaggyal.
-Ezt nem kellett volna. Most halt meg az anyja és ez, hogy alig bír mozogni...Olyan idióta vagy!
-Én vagyok az idióta? Ő pofozott meg téged! Én meg nézzem?-csattant fel.
-Várj...Azt mondtad, hogy...Elmész anyáért...A húgomért...Apáért...-a Titánok mostanra biztosan ellepték az egész várost.-Mégis...?-eszméltem rá egy borzasztó dologra.  Ha ő most itt...És ők nincsenek velem...Lehetséges ez?
-Ha a családod élne én most nem itt lennék. Figyelj. Én próbáltam, de nem tudtam segíteni rajtuk. Apád nekiment az Óriásnak, de miután ő elbukott Cassi és az anyád következett...Nem tudtam mit tenni. Elkéstem.-szegezte le a fejét. Mi? Nem. Ez nem lehet.
-Tessék?-tört ki belőlem az eszméletlen sírás. Megfogtam a kabátját és magamhoz rántottam. Olyan szorosan kapaszkodtam belé, amennyire még életben soha. Összezárta körülöttem a karjait. A hajó, ami eddig tőlünk volt hangos ismét csendesen siklott a vízen. A szél suhogása és a madarak semmit sejtő csiripelése maradt utánunk.  A termelőterületeken nyíló virágok üde illata zúgott végig a fedélzeten. De nekem ez az illat nem volt édes. Keserű volt, mint a nyomorom. Ezután úgy éreztem, képtelen leszek bármit is szépnek látni.
Aztán felnéztem az éppen engem ölelő Rivaille heichoura és azonnal elmúlt minden ilyen kételyem. Elvesztem az arca apró vonásaiban és abban, ahogy az ajkait tartotta.
Egy hosszú csókkal útjára indította a kapcsolatunkat, majd letörölte a záporként hulló könnyeimet, az inge ujjával és hagyta, hogy magamba szívjam az illatát.

Először is bocsánat, hogy ennyit késtem az új résszel, de mostanában semmire nincs időm. Elnézést, ha elkapkodtam valamit. Ez még nagyjából átdolgozás alatt van. Tehát 2-3 napon belül valószínű, hogy apró változások lesznek benne.^^

Remélem tetszeni fog. owo