[MULTI] TRIPLE H - The Good, the Bad & the Madman || Triple H

Ötödik rész - Vesztesek társasága II.

A lány ott állt az autó előtt, s olybá tetszett, mintha valami jelenés lenne a másvilágról. Bénultan meredt oda, ahol a sötétített szélvédőn keresztül a sofőr arcát lenni vélte, és Hui sem érezte magát másképpen. Beletellett pár végtelennek tetsző szekundumba, hogy magára találjon, és a kezdeti sokkot követően agyát kis híján elönteni látszott az ideg. Centiken múlt, hogy nem gázolt el valakit, és még ha nem is az ő hibája lett volna - végtére is a törékeny kis test ügyet sem vetve a forgalomra készült átsuhanni az úttesten - a lopott autóra már kevésbé lett volna egyszerű valamiféle mentséget találnia. 

Néhányszor odavillantott az előtte ácsorgóra, aztán reakció híján rá is dudált párszor, de semmi sem történt. Ha valamire, hát erre aztán egészen biztos nem volt ideje jelen körülmények között. Nagy levegőt vett, majd kiszállt a kocsiból, hogy észhez térítse a félkómában leledző emberi úttorlaszt. 

 - Elment az eszed?! - förmedt rá az idegenre, hangja pedig még remegett kicsit az ijedtségtől. -El akarsz patkolni, vagy mi bajod van?!

Az nem válaszolt. Az egyetlen változás az állapotában annyi volt, hogy hatalmas, könnyekkel teli szemeivel Hui arcát kezdte el fixírozni. A svindlert felettébb zavarni kezdte a dolog.

- Kérdeztem valamit. Talán süket vagy? Ah, mindegy is, legközelebb légy óvatosabb, és most tünés az útból, nem érek rád egész éjjel!

Ezen a ponton törött el a mécses. A lány lábai felmondták a szolgálatot, és nem hogy odéb állt volna, inkább letelepedett az aszfalton, ahogyan összerogyott a földön. Apró tenyereit az arcába temette és olyan keservesen kezdett el zokogni, hogy Hui kezdte azt hinni, sikerült mentális idegroncsot csinálnia majdnem-áldozatából azzal a néhány keresetlen mondattal, amelyet az imént felé intézett. 

 - Hé... - lépett el a fehér csodajárgánytól, és megállt a lány előtt. - Jó, lehet, hogy túllőttem a célon, de igazán láthattál volna a szemedtől. 

Minden amit válaszul kapott, csak némi hüppögés és szipogás volt. Hui felsóhajtva guggolt le a lány elé, hogy tovább próbálkozzon a megnyugtatásával. Ekkor fedezte fel a végtagjait borító vörös elszíneződést. 

 - Mi történt veled? - ért hozzá gondolkodás nélkül a vékony karocskához, hogy közelebbről is szemügyre vehesse.

Az éjszakai jövevény igyekezett elhúzódni tőle, de Hui jóval erősebb volt nála. A tüzetesebb vizsgálódás után gyanúja beigazolódott.

 - Ez vér. Mégis mi a fészkes fenét műveltél?

Be kellett látnia, hogy kevés dolog eredményezheti azt, hogy valakinek sikerül összevéreznie magát. Az a maréknyi eshetőség pedig nem feltétlen a jobbik fajtából való. Az előtte pityergő apróság azonban sok mindennek látszott, csak a magafajta bűnözőnek nem. Ahhoz túlságosan ártatlannak tűnt. Hui lelki szemei előtt azonnal felrémlett Jin Ho arca. Róla sem mondták volna meg, mekkora csirkefogó...

 - Megsérültél valahol?

A vörös hajzuhatag meg-meglibbent a lány fejrázása közepette. Mintha kicsit csillapodott volna a sirdogálása.

 - Figyelj, nekem most mennem kell...

 - Merrefelé tartasz?

Mézédes hang csilingelt végig az éjszakán, ahogyan annak tulajdonosa félbeszakította a lelépni készülő Huit búcsúbeszédjében. Az köpni-nyelni nem tudott. Egyrészt, nem gondolta volna, hogy ez a furcsa szerzet rövidkének ígérkező ismeretségük alatt valaha is megszólalt. Másrészt a kérdés sem volt éppen valami hétköznapi.