My Teacher (DT.ff) -Book One

12.fejezet

Péntek, December 19

Igen,tudom. Eltelt egy pár hónap. Szerencsére még nem csaptak ki az iskolából sem engem, sem pedig Davidet. Viszont Benről mindenki tudja az igazságot, így javarészt otthon kuksol, mintha fogoly lenne a lakásban. Hanna tett róla, hogy az egész iskolában híre menjen a titoknak. Mégis miféle embernek képzeli magát ? Eddig szimplán csak elvakult rajongónak tartottam, de most már betelt a pohár. Ugyanakkor Ben élvezheti az egyedüllétet, nem kell velünk szenvednie a pokolnak is nevezhető épületben, ráadásul anya hetente sütit süt neki, mondván, hogy szomorúnak tűnik. Matt időközben tornatanárból irodalomszakosnak nőtte ki magát, hiába, sürgősen kellett valaki Ben helyére.
David. Róla regényeket tudnék írni és mesélni egyaránt. Ha lehet, minden nap még jobban szeretem.
A folyóparton töltött éjszaka reggelén szerencsére nem buktunk le, még a suliutca előtt kitett és elsietett leparkolni. Emberek előtt a lehető legtávolabb tartózkodtunk egymástól, de szerintem úgyis lassan kiderül a kapcsolatunk. Mindenki gyanúsít minket, a matektanárral az élen. Rendszeresen rajtakapom, ahogy utánam szaglászik a folyosón, valószínűleg én vagyok az egyszerűbb célpont. Ha tudná, milyen rossz nyomozásba kezdett... Egy Sherlock rajongóval képtelenség bűnözősdit játszani.
Davidnek ugyanakkor esze ágában sincs óvatoskodni. Ha nem lennék ennyire becsületes, már engem sem érdekelne a folyamatos titkolózás.
Miért baj az, hogy beleszerettem valakibe, aki történetesen híres ? Senkit nem érdekel, itt pontot is tehetünk a végére. Igen ám, de az iskola még Ben leleplezése óta is a sötétben tapogatózik David valódi kiléte után. Szerencsére Steven és Mark még jobban figyelnek ránk, igyekeznek a lehető legjobban elrejteni minket a nyilvánosság elől.
Már percek óta ébren feküdtem, David ugyanakkor még mindig húzta a lóbőrt.
Végre hazatérünk. Ha más nem is, legalább az vigasztalt, hogy itthagyhatom a lassan börtönnek számító várost. Igaz, hogy körülbelül két hétre és pár napra, de boldogságom ezúttal nem ismert határokat. Apukámat szeptember óta nem láttam, London változatlanul hiányzott.
Vetettem egy pillantást életem értelmére. Álmában félig elmosolyodott, eszméletlenül aranyos volt.
-Leia, ne bámulj.-törte meg a momentum varázsát.
-De olyan ellenállhatatlan vagy, David. Nincs mit tenni.-nevettem el magam szinte rögtön.
A nevetés elég nagy fájdalmat okozott, próbáltam magamban tartani a kitörni készülő köhögőrohamot.
A torkom szinte égett, mintha egy sárkány tüze lobogott volna benne. Nagyot nyeltem, igyekeztem elrejteni a betegség nyilvánvaló jeleit, de Davidet sajnos már nem tudtam átverni.
-Úgy tűnik, hogy ebben a tanévben már nem találkozunk, Miss Johnson.-csóválta meg a fejét, mire újfent elröhögtem magam a szóhasználatán.
-Nincs semmi bajom. Csak egy kis megfázás.
-Az éppen elég baj. Ittmaradsz Bennel.-olyan ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki mindezt, hogy veszekedés nélkül elfogadtam a sorsomat.
-Rendben.-bólintottam egy félmosoly kíséretében.
Szokásához híven percek alatt elkészült, valószínűleg megint késésben lehetett.
Egyikünknek sincs már kedve ehhez az egészhez. Szeretnék egyetemre járni, otthon, Londonban. Szeretnék végre megszabadulni a sok gyanakvó szempártól. Szeretnék végre határok nélkül boldog lenni.
Az apám elég kemény dió lesz, de szerintem idővel elfogadja majd Davidet. Nem lesz más lehetősége.
David egy gyors puszit nyomott a homlokomra, aztán rohant az iskolába.
Az ágyneműm társaságában kivánszorogtam a nappaliba. Meg sem lepődtem, hogy Ben a kanapén aludt, az utóbbi időben lehetetlenül sokáig van fent minden éjjel, állandóan szöveget tanul, vagy olvas.
Van olyan érzésem, hogy valamit tikol. Pedig soha nem voltak közöttünk falak, mindig mindent meg tudtunk beszélni, még a Cardiffban történt katasztrofális események sorozatát is.
-Azért nem nevezném katasztrofálisnak.-súgta a fejemben egy kis hang, valószínűleg az ördögi énem szólalt meg bennem.
Hogy juthatnak ilyesmik eszembe ? Ez helytelen és rossz, sőt, totál káros. Igazság szerint minden nappal erősödött bennem egy még számomra is ismeretlen érzés, amit nem tudtam hová tenni.
-Jó reggelt, B.-gyorsan elzavartam a gondolataimat melegebb égtájakra, a cuccaimat ledobtam a kanapéra.
-Jane, hány óra van ?-kérdezte álmos, rekedtes hangján, még a szemét sem bírta nyitva tartani pár másodpercnél tovább.
-Majdnem nyolc, álomkóros.-huppantam le mellé, igyekeztem minél messzebb elhelyezkedni, nehogy elkapja tőlem a betegséget.
-Hagyj békén.-fordult meg a másik irányba, olyan volt, mint egy kisgyerek, rögtön mosolyt csalt az arcomra.
Eleget tettem a kérésének, nem piszkáltam tovább. Igyekeztem én is visszaaludni, de az egyre erősödőbb náthámat nem tudtam legyőzni.
-Jól vagy ?-most már picit nyugodtabbnak és éberebbnek tűnt, valljuk be, én is állandóan ezt csinálom, ha valaki felébreszt.
-Persze, csak egy kis megfázás. Maradj távol tőlem.-egy újabb tüsszentéssel pecsételtem meg szavaimat.
-Azt már nem. Vigyáznom kell rád.-hirtelen átváltott felelősségteljes üzemmódba, szinte rögtön a konyhába sietett, ahonnan a gyógyszeres dobozzal tért vissza.
-Ben, erre semmi szükség. Ne játszd itt nekem az orvost, még viccnek is rossz.-nevettem el magam, elég vicces látványt nyújtott, kicsit sem illett hozzá ez a túlságosan komoly jellem.
-Ugyan már, ez a legkevesebb. Panaszolja el a tüneteit, Miss Johnson.-ült vissza mellém.
Szürreális volt az egész helyzet, de hihetetlenül jól szórakoztam, az egyszer biztos.
-A torkom nagyon száraz, az orrom folyamatosan folyik, ráadásul fázom is. Ennyi elég, Dr Cumberbatch ?
Ben itt nevette el magát, csak egy halk igent tudott kinyögni.
-Úgy hiszem, ez egy kisebb megfázásra is utalhat, Miss Johnson. Forró, igazi teát javaslok, de nem ártana egy kis lázcsillapító sem. Ja, nézzen Sherlockot, az mindenre megoldás.-tette hozzá kajánul vigyorogva.
Zengett tőlünk az egész lakás, szerintem csak a figyelmemet akarta elterelni a színjátékkal, őszintén szólva sikerült is neki.
Így utólag végiggondolva, ez volt az a pillanat.
-Ne gyógyszerezz be, könyörgök.-a hatás kedvéért bevetettem a kiskutya szemeimet is, de ez Benre nem hatott.
-Muszáj lesz, ha a hazaútig meg akarsz gyógyulni.-vont vállat, majd a kezembe nyomta a pirulákkal teli dobozkát és újra a konyhába igyekezett.
Mire kiválasztottam a megfelelő tablettát, addigra Ben is visszatért egy hatalmas csésze gőzölgő teával.
-Idd meg az egészet.
-Igenis, kapitány.-tisztelegtem reflexből, persze rögtön meg is bántam, hiszen majdnem kiejtette a kezéből a bögrét.
Szót fogadtam, szinte egy hajtásra lehúztam a finom italt, valamint sikerült a gyógyszert is bevennem.
Elterültem a kanapén, Ben rendes gondviselőhöz illően be is takart, majd letelepedett az egyik fotelbe.
-Még mindig fázom.-nyavalyogtam igazi beteg módra.
-Akarod, hogy felmelegítselek ?
Itt telt be a pohár. Az a pofátlan hangsúly az ártatlan tekintethez... Végeztünk.
-Másra sem vágyom jobban.-sütött rólam a szarkazmus, ebben mindig jó voltam, senki nem tudott benne legyőzni.
Na jó, talán Matt.
-Hé, mit csinálsz ?-eléggé megijedtem, amikor valóban lehuppant mellém és szorosan átkarolt, viszont tény, hogy legalább nem reszkettem tetőtől talpig.
-Te akartad.
-Nem ismered a szarkazmust, barátom ?-igyekeztem minél messzebb lenni tőle, de ez nehéz feladatnak bizonyult.
-Bazinga.-vágta rá teljesen komolyan, mire rögtön elnevettem magam.
-Elengednél ?
-Soha.-annyira tudtam, hogy vigyorog.
-Legalább hagyj aludni.-nyöszörögtem égő torokkal, mire egy kicsit megenyhült.
-Nem mértük meg a lázad.-utáltam, ha ápolgatnak, de jelen pillanatban örültem, hogy eszébe jutott egy újabb teendő.
-Ben, nincs rá szükség.
Meg sem hallotta, újra a dobozban kotort a műszer után.
Kelletlenül felültem, majd vártam az eredményt.
-Tessék, kisebb hőemelkedés.-adtam neki vissza a lázmérőt.
-Aludj.-gyengéden kisimított pár kósza tincset a homlokomból.
Egyértelmű, hogy csak meg akart bizonyosodni arról, hogy nem-e haldoklom. Jelen esetben tényleg a fotelben maradt, viszont valamiért hiányérzetem volt.
-Gyere ide, te nagy gyerek.-paskoltam meg magam mellett a helyet, nem telt bele két másodperc, már újra boldogított.
-Hiányzik az ellenállhatatlan társaságom ?-kacsintott ravaszul, kifejezetten őrültnek tűnt ezen a mai napon.
-Ki sem bírnám nélküle.-válaszoltam sötéten.
-Szarkazmus ?
-Az, B.-ásítottam egy nagyot.
-Szép álmokat.
-Énekeld el nekem a Szép cicát.
-Te nem vagy normális.-nevette el magát.
Lágy ajkak érintették a homlokom. Ez volt az utolsó dolog, amit még érzékeltem.