A történelem más. 1918-ban semmi sem úgy alakult Jekatyerinburgban, ahogyan akkor akarták. A forradalmat leverték. A cárok maradtak. Ma is egy cár, IV. Fjodor uralkodik Oroszországban, akinek két gyermeke van egykori feleségétől, aki otthagyta őket:...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Magasan az égen, egy repülőgép tart a Liszt Ferenc Repülőtér felé. Egyik légitársasághoz sem tartozik, ettől függetlenül utasszállító. Az egyik ablaka mögül egy kékeszöld szempár pillant kifelé, a tájat pásztázza és várja a leszállást, miközben egy fiatal nő lép oda hozzá.
- Hozhatok valamit, hercegnő? - kedves hangja van. - Köszönöm, nem. Ez már a Tátra? - az ablakon túli hegyekre bök. - Igen. Hamarosan leszállunk - bólint a nő. - Remek! Kezdtem már kicsit unni a repülést - a hercegnő arcán mosoly jelenik meg, kis gödröcskékkel. - Szentpétervár valóban nagyon messze van. Megértem, hogy unatkozott. Elmehetek? - Természetesen -int neki, aztán tovább bámulja a várost. Sok időt töltött már itt, de a repülőtéren mindig újítottak valamit, ezért nem mindig vette észre, ha megérkeztek. A látogatásai általában ugyanúgy telnek itt: bujkál a firkászok elől, miközben élvezni próbálja a kirándulást. De most más lesz, mert egy időre ideköltöznek. Fogalma sincs, milyen lesz itt iskolába járnia, hiszen eddig magántanuló volt, itt meg egy gimnáziumba fog járni, más diákokkal együtt, ráadásul nem is a saját hazájában. Mindenképp kalandosnak ígérkezik. A fiatal lány csak akkor zökken ki a gondolkodásból, amikor kedves udvarhölgye, Marija megszólítja. - Mehetünk, Svetna? - Svetlana hercegnő felkapja a fejét, és kissé meglepetten néz az udvarhölgyre. - Mi? Hova? - hirtelen észbe kap. - Ó, persze. Feláll az ülésből, és Marijaba karolva elindul az ajtó elé. Az udvarhölgy 8 évvel idősebb nála, mégis Svetna a magasabb. Olyan 170 centiméter. - Hogy utaztál? - kérdezi. - Egész jól. Szinte végigaludtam. És te? Elég volt a könyv, amit hoztam? - Svetna pajkosan elmosolyodik - Sajnos nem. De hoztam én is, és azt is kiolvastam. Remek volt mindkettő - a leszállóhídon sétálnak lefelé, odalent már a csomagjaikat pakolják. Az egyik férfi egy fekete dobozt tesz a poggyászkocsira. - Azzal óvatosan! - kedves és határozott hangjára a férfi bólint neki. - Tudod, Marija, már alig várom a találkozást. Kíváncsi vagyok, milyen lesz egy osztály tagja lenni. - Biztosan remek - a telefonja csipogni kezdett. Miután konstatálja, ki írta az SMS-t, Svetnához fordul. - A cárevics üzeni, hogy ő már a kocsinál vár. Borzalmasan lassúnak titulált minket. - Persze, mert mindig rohan - megcsóválja a fejét, de mosolyog. - Akkor ne várassuk tovább szegény Dmitrijt, még elkésik valahonnan - nevetve gyorsít a léptein, Marija követi. Egy üres, fémes csillogású folyosón át haladnak, egyenesen a parkoló felé. Odakint egy fekte kocsi áll, sötétített ablakokkal. Kinyílik az ajtaja, és egy kócos, barna hajú fiú néz ki rajta, olyan 19 év körüli lehet. - Na végre! Mi tart ilyen sokáig neked egy leszállásban, Svetna? - bosszankodik, de szemmel láthatóan nem dühös. - Ne haragudj, majd legközelebb átveszem a pilóta helyét és kapásból a parkolóban landolunk, hogy neked ne kelljen ránk várnod bokros teendőid mellett - Marijával a háta mögött beszáll. Miután becsukódik az ajtó, elindulnak. - Jól van, értettem -nevet a fiú. - Szergej, apa megérkezett már? - a sofőr hátrapillant a visszapillantó tükörben. Negyven fölötti, kopaszodó férfi, napszemüvegben. - A cár már a villában vár titeket - a saját arcára mutat. - Svetna, van valami az arcodon - a lány elkezdi tapogatni az arcát - Szerintem eperlekvár. - Igen, az lesz az - Svetna nevet, és egy zsebkendővel letörli. - Lekváros sütit ettem. Finom volt. Kösz, Szergej! - arcán kedves mosoly ragyog. A férfi csak biccent. Forgalmas utakon haladnak át, a közelben néhány másik ugyanolyan kocsi halad, mint az övék. A forgalomhoz képest hamar a villához érnek. Svetna kipattan a kocsiból, végigméri az impozáns épületet. - Csodálatos építészeti remekmű! - szemei elkerekednek. - Azért ennyire ne legyél elbűvölve. Ez csak egy ház - Marija elneveti magát Svetna elvarázsolt tekintetétől. A lány rá sem hederít, elindul befelé. Benyit az ajtón, és elkiáltja magát. - Apa! Megjöttünk! - egy magas, szakállas férfi lép ki az egyik ajtó mögül. Svetna a nyakába ugrik. - Hiányoztál! - Szintén. - megöleli a lányát. Hiába 17 éves már, néha akkor is édes kislányként viselkedik. - Van még egy kis dolgom. Anke a konyhában, a szobád a másodikon. Pihend ki magad. Hol van Dmitrij? - Odakint, bár az előbb még nagyon sietett. - közben az ajtóra mutat a hüvelykujjával. A cár bólint, és visszalép a szobába. Svetna egyedül áll a hatalmas előszobában, aztán szaladni kezd a lépcsőn felfelé. Néhány helyen látja a testőröket, biccent nekik és rájuk mosolyog, ők pedig visszamosolyognak rá. Az egyikőjük meg is szólal: - Hogy utazott, nagyhercegnő? - Svetna megtorpan. - Soha jobban. Saphira megérkezett már? - Már a legelőn van. Azt hiszem, ő is jól utazott - a lány bólint, és továbbhalad, de hirtelen megáll és visszafordul. - Melyik az én szobám? - a férfi elneveti magát, és egy ajtóra mutat. - Köszönöm! - Svetna belép, és becsukja maga mögött az ajtót. A szoba hatalmas, világos színek uralkodnak benne. A lány benéz a gardróbba, és örömmel veszi tudomásul, hogy mindent jól rendeztek el. Az ágyához lép, végignéz rajta, aztán ráugrik és nevet. - Látom, minden rendben. Tetszik a szoba? - Marija lép be, kezében fegyvertáskával. - Ideértek a csomagjaid, amiket később indítottak. Gondoltam, ezt felhozom, mielőtt valaki leejti. Hová tegyem? - felmutatja a táskát. - A gardróbba. Gondolom, csak találsz neki helyet - Marija bólint és belép a szoba méretű gardróbba. - Az istállókról tudsz valamit? Saphira már odaért, de nem hallottam róla, hogy akkor lesz-e íjászpályám. - Biztosan lesz. Akkora helyen kizárt, hogy ne tudják megoldani - az ajtó felé lép. - Ha megbocsátasz, leugrok Ankéhoz. - Svetna már a könyvespolcokat vizsgálgatja, közben int neki, ami egyetemes jelzése annak, hogy elmehet. Miközben a polcokat vizsgálgatja, számba veszi a kedvenceit. Mind ott van. A polc végén észrevesz egy levelet, leemeli. A borítékon az áll, hogy tegyék a polcra. A lány kibontja.
Drága Svetna!
Remélem, a levél megelőz Téged, és amikor odaérsz, ez fogad. Alekszával nagyon sajnáljuk, hogy nem mehettünk Veled, de minden jót kívánunk. Ne félj, helyetted is kedvesek leszünk a Palota lakóival. Lehet, el sem hiszed, de még szinte el sem indultál, már is hiányt ébresztettél sokakban. Anke és Marija is hiányzik nekünk, és talán Szergej is egy kicsit. Bár veletek mehettünk volna! Majd írj SMS-t, hogy érzed magad, ha ráérsz, fel is hívhatsz minket, örülnénk neki.
Szeretettel és tisztelettel: Nastia és Aleksza, odaadó udvarhölgyeid.
Svetna elmosolyodik és gondosan egy könyv lapjai közé rejti a levelet. Elképesztően jól esik neki, hogy még ilyen messziről is gondolnak rá.
Este, amikor már a takarója alatt fekszik, a Téli Palotára gondol, és azokra, akik nem jöhettek vele ide. Hiányoznak neki, de az új iskola által keltett izgalom felülkerekedik rajta, azon pedig a fáradtság. Nem volt lent vacsorázni, de nem bánja. Majd' leragad a szeme, hamar elalszik.
(Írói kommentár: Kérlek, írjatok véleményt, hogy mi tetszik, és mi nem az írásomban eddig, hogy később tudjak javítani. Javaslatok jöhetnek! :) )
