A Cárleány Budapesten (I.)

21. Fejezet: Alku tárgya

Dmitrij az asztal mögött állva nézi, ahogyan egyre többen emelik fel a kezüket. Egyenként végignéz rajtuk, az arcukon csak a hideg logikát látja. Úgy játszanak a húgával, mintha egy politikai aduász lenne. A cárevics azt kívánja, bár inkább öccse lenne. Őt talán nem akarnák feleségül adni egy hímsoviniszta rohadékhoz a minisztereik. Dmitrij nem is várt mást tőlük, de ahogy az apjára néz, hiába látja rajta a megbánást, nem tudja érdekelni. Rábólintott, hogy Svetnáról szavazgassanak, és ennek a kishúga fogja meginni a levét. Ő hamarabb rúgott volna ki mindenkit, mintsem engedjen ennek a kegyetlen ötletnek. Gyűlöli, hogy a Duma Szentpétervárra jött, gyűlöli Alexandert, gyűlöli Szmirnovot, gyűlöli a döntést, amit most meghoztak! Gyűlöli ezt az egészet! Most képtelen tisztelettel nézni az apjára. Vet rá egy dühös pillantást, amibe belesűrít mindent, amit most érez: keserűség, megvetés, düh, bánat, csalódottság, aztán sarkon fordul, és szó nélkül kivonul a tanácsteremből. Igyekszik legalább fizikailag higgadt maradni, de kicsin múlik, hogy a hatalmas, régi faajtóba rúgjon kifelé menet. Mire elér a szobájáig, a maradék önuralma is semmissé válik, és úgy csapja be maga mögött az ajtaját, hogy valószínűleg még két emelettel alattuk is hallják. Hallják csak, hogy ő nem támogatja ezt!

Fjodor az irodája felé sétál. Kezében tartja a mappáját, amiben rögzítve van mindaz, ami ma elhangzott a tanácsteremben. A dolgozószoba felé lépkedve alig érzi a padlót maga alatt. Csak viszi a lába, de alig fogja fel, mit is csinál. Automatikusan teszi meg az odavezető utat. Nem tudja kiverni a fejéből a rengeteg felemelt kezet, és Dmitrij tekintetét. A fia az utolsó pillanatig reménykedett, és az ő bólintása ölte meg benne azt az ábrándot, hogy megvédje a húgát. Nem szívesen ment bele ebbe, mitöbb, gyűlöli magát ezért. Mondogathatná magának, hogy ez csak papírházasság lesz, és csak egy szerződés lesz a nyoma, de ez nincs így. Svetnának egész életében színjátékot kell játszania Alexander mellett, hogy megmaradjon a béke. A cár nem így képzelte az életét. Az ő gondolataiban mindig úgy jelent meg a felnőtt lánya, hogy boldog. Hozzámegy valakihez, akit szeret, és közben valami fizikával vagy pszichológiával kapcsolatos munkája van, amit örömmel csinál. Ebből esetleg az utóbbi még megvalósulhat, de az előbbi aligha.

Miután lepakolja a mappáját, és bezárja az irodáját, kifelé indul a palotából. Kocsival közeledik az úti célja felé, ami minden év november tizenötödikén ugyanaz, ma már tizenötödik éve. Minden évben jobban fáj, mint ahogy emlékezett rá. Az ember nem akar egy barátja sírjához sem járni.
A sírok között lépkedve még üresebbnek érzi magát, mint mikor rábólintott a szavazásra egy órával ezelőtt. Mindig eszébe jut, hogy talán megmenthette volna. Csak egy döntést kellett volna máshogy meghoznia, de hibázott, és most Iwan Strubjenov a föld alatt fekszik.
Amikor odaér a sírhoz, megint az a látvány fogadja, mint minden alkalommal. A síron koszorúk és gyertyák sorakoznak. A sírfelirat igen tömören foglalja össze, ki is volt a cár barátja: „hősi halált halt". Mindenki, aki már élt akkor, amikor Iwan meghalt, tudja, mit tett Oroszországért. Fjodor a tragédia után öt évvel mégis megtiltotta, hogy nyíltan beszéljenek, vagy valaha cikket írjanak erről. A tilalmat sosem fogja feloldani, egész egyszerűen azért, mert valaki nem tudhatja meg, mi történt akkor.
A cár a sír melletti pad helyett a földre térdel. Szinte üveges tekintettel néz a sírkőre.
- Megmentetted, de én nem tudtalak téged – simít végig a sír szélén. – Csak egyszer pörgethetném vissza az időt... - suttogja. Ha akkor, aznap nem rúgja ki azt a minisztert, akkor nincs a merénylet, és gyerekkori barátja még mindig élne. Egyetlen rossz döntése rettenetes következményeket vont maga után. Soha többé nem hajlandó akkora kockázatot vállalni, ami akár a gyerekeit, akár a megmaradt barátait veszélyeztetheti bármilyen formában. Iwannak sosem fogja tudni meghálálni, amit érte tett. Ha csak egyszer beszélhetne vele, sem lenne képes szavakba önteni, mit jelent neki a tette. De minden évben újra megesküszik magának, hogy baráti kötelességből és hálából mindent megad Marijának, amire csak szüksége lehet. Ez a minimum, és még így is kevés.