A Cárleány Budapesten (I.)

23. Fejezet: Távolság

- Ne szólj hozzám! – szól elkeseredetten, szokatlanul indulatosan Svetna, szóra nyitott szájú apjának intézve a szavait. Az előtérben állnak, mindhárman készen arra, hogy elinduljanak a vacsorára. Dmitrij sápadtan, szándékosan összekócolt hajjal a falnak támaszkodik. Karját összefonja sötétkék nyakkendője előtt, és olykor aggodalmas pillantásokkal méregeti a húgát. A nagyhercegnő bordó, térdig érő ruhájának ujja hosszú, és kissé sötétebb cérnával virágok vannak ráhímezve. A hímzett indák hasonlóan fonják körül a csuklóját, mint a félelem a szívét. Ha nem lenne rajta fűző, most görnyedten állna itt.
- Svetna... - Marija a lépcső alján állt, de most megteszi az utolsó lépéseket is, és odasiet hozzá. Egy pillanatra megáll, aztán megigazítja a nagyhercegnő egyik rakoncátlanul kilógó hajtincsét. – Ne add meg neki azt az örömet, hogy szomorúnak láthasson! – mondja halkan.
- Pocsék színész vagyok – suttogja szomorúan Svetna.
- Akkor csak gondolj a levélre! – suttogja az udvarhölgy, hogy csak a barátnője hallhassa. – Akkor nem színészkedtél, de nem is láthatott gyengének, mert nem engedted – egy kis szünetet tart. Valahogyan lelket kell öntenie Svetnába. – Gondolj arra, hogy most sem magadat véded!

Svetna feljebb emeli lehorgasztott fejét, és a szemében egy kis élet villan. Abban a levélben Alexander fenyegette a népét. Azokat az embereket, akik függenek tőlük, az uralkodócsaládtól. Azokat merte fenyegetni, akikért a nagyhercegnő nemhogy férjhez, de a pokolba is menne. Amikor kimegy közéjük, hasonló érzések fogják el, mint mikor Saphirával száguldozik, olvas, vagy a fizikás projektjein dolgozik. Odakint, átlagos emberek között, Szentpétervár utcáin úgy érzi, az egész világot felfedezhetné. Eléggé szereti azokat az embereket ahhoz, hogy ez az érzés elnyomja az Alexanderrel szembeni félelmét, de a szomorúságát nem tudja legyőzni. Ahhoz túlságosan szerelmes Noahba.
- Menjünk! – szól kurtán a nagyhercegnő. Azzal semmire sem megy, ha itt áll az előtérben, és elkésnek. Ugyanúgy oda fognak érni, csak előtte még egy ideig szenved magában, amire semmi szükség, és felesleges is.

Dmitrij ellöki magát a faltól, és ő is kilép a bejárati ajtón. Nem tudja, mit mondhatott Marija Svetnának, de neki is mondhatta volna, ha ezzel rávette a húgát az indulásra. A cárevics annyi kedvvel indul el erre a vacsorára, mintha fogát a húznák. Ha egy udvarhölgy ilyen lelki támogatás, neki sem ártana néhány.

***

Adri egyedül ül az ágyán. Talán ágynak nevezni túlzás, a „fakeretbe foglalt rugósmatrac" jobb megnevezés. Picike szoba, csak az ágyának, egy polcnak, és egy régi szekrénynek van benne hely, meg még annyi szabad terület, hogy az ajtóig eljusson. A lány feltápászkodik, és az ablakhoz sétál. Az ötödik emeleten laknak, egy egérlyuk méretű lakásban. Konyha, fürdő, három Adriéhoz hasonló méretű szoba. Az még nem is lenne gond, hogy szinte egymás szájában élnek, az sokkal inkább, amikor a távfűtés néha annyira elég, hogy ne fagyjon meg bennük a vér. A lány hihetetlenül dühös emiatt. Az apja rendőr, a fizetése mégis a minimálbért súrolja, abból meg köztudottan nem lehet megélni. Mióta a Romanovok Magyarországra jöttek, ez azért emelkedett, hiszen a kormányuk nem akar rossz színben feltűnni az oroszok előtt. Jól is teszik. Ahogy eddig megismerte a cárt – ha van Isten, áldja meg! -, valószínűleg nem tűr ilyen állapotokat a saját országában, de a másikéval nem tud mit kezdeni, és senki nem is várhatja tőle, hogy még Magyarországgal is úgy törődjön, mint Oroszországgal. A lány már nem egyszer megállapította magában, hogy a Romanovokkal óriási szerencséje van mindenkinek.
- Adri! – nyit be Xav. – Apa üzeni, hogy vidd le a szemetet!
A lány motyog valamit arról, hogy ma nem is ő a soros, aztán megfordul, és kifelé indul. A konyhában a pultnak támaszkodik, és összefont karral néz az apjára.
- Úgy volt, ma én főzök, és te viszed le a szemetet! – morgolódik.
- Bocs, főzni jobban szeretek – vigyorog Simon János. Adri egy nem túl szalonképes kifejezéssel díjazza a megszólalást, aztán felkapja a zsákot, és kimegy. Túl fáradt mostanában, hogy még ilyen apróságokon is vitatkozzon. Kettesével szedi lefelé menet a lépcsőfokokat. Odalent unottan veszi tudomásul, hogy egyesek képtelenek megtalálni a szemét helyét, és valószínűleg meggyőződésük, hogy a kuka mellé kell dobniuk.