A Cárleány Budapesten (I.)

15. Fejezet: Lavina

A cár gondterhelt arckifejezéssel csukja be maguk mögött az ajtót, és fiával a nyomában az iroda felé indul. Odafelé egy szót sem szól, de amikor beérnek, és mindketten leülnek, aggodalmasan kezd a mondanivalójába.
- Mindenek előtt, Svetnának egy szót se!
- Örök szabály – bólint Dmitrij, és kíváncsian figyel. – Na, de mi az?
- Pontosan tudom, mi baja az USA-nak.
A cárevics a homlokát ráncolva néz rá.
- Akkor miért kell körbeudvarolni a nagykövetéket?
- Mert Oroszország hibázott, és muszáj rendeznem a jó viszonyt – a férfi sóhajt, és egy lapot kap elő egy kulcsra zárt fiókból. Leteszi maguk elé, aztán elkezdi összefoglalni, mi áll rajta. – Néhány katonánk összetűzésbe került néhány Egyesült Államokbeli katonával Alaszkánál, anélkül, hogy bármire parancsot kaptak volna, erre amerikai katonák felgyújtották az egyik laktanyát. A mieink erre reagálva rájuk támadtak. Elindult egy lavina, aminek már civilek is áldozatul estek. Elkezdődött egy macska-egér játék, és ezért most elég csúnyán néznek ránk, valahol teljesen jogosan.
Dmitrij olvasás közben bólogat, aztán felnéz.
- Tehát, most mi vagyunk a rosszfiúk, mert egyesek nem bírtak magukkal?
- Azok az egyesek orosz katonák, Dmitrij! – próbálja megértetni a fiával, hogy mit jelent az orosz nemzet katonáinak bármely tette rájuk nézve. Ők felelnek értük.
- Világos – bólint komor arckifejezéssel a fiú. – Mit fogunk tenni?
- A katonák megkapták a büntetésük, és igyekszünk kiengesztelni az USA-t – Fjodor tekintete egy röpke pillanatra távolinak tűnik.
- Hogyan? – húzza össze a szemét Dmitrij. Hirtelen, rettenetes előérzete támad, de elnyomja magában. Nevetséges. Némi pénz, és a helyzet meg van oldva.
- Az most túl bonyolult. Azért osztottam meg veled mindezt, mert cárevics vagy, de a húgod akkor sem tudhat ezekről, ha almák nőnek egy fenyőfán – szigorú pillantást küld a fia felé.
- Világos. Svetna hallani sem fog ezekről.

Svetna hanyatt fekszik az ágyán, miközben egy szobalány az éjjeliszekrényére tesz egy tál csokis kekszet. Rámosolyog a nőre, miközben Noah feldob egy kekszet a levegőbe, és röptében elkapja. A nagyhercegnő felnevet, aztán Adri felé fordítja a fejét.
- Most már elég jól vagyok. Elkérhetem a füzeteid? – néz a földre dobott, fekete, kissé kopott táskára. Barátnője felkapja a felszerelését, és a szoba túlsó felébe viszi, ott lerakja, és visszafordul.
- Toronyórát láncostól? Még, hogy a füzeteimet! Csajszi, te túlhajszoltság miatt vagy ágynyugalomra ítélve! – magyarázza, miközben visszaül a fotelba, és felteszi a lábát a másik karfájára.
- Jól van, na... - motyogja a nagyhercegnő. Kopogás hallatszik, majd Krilov doktor szemüveges arca jelenik meg.
- Már hat óra van, Svetnának pihennie kell! – néz felváltva a két vendégre, akik közül az egyik egészen otthon érzi magát.
- Jó, értettük! – forgatja a szemét Adri, és a kezével mutogatja Noahnak, hogy rá is vonatkozott a felszólítás. A fiú feláll a fotelből, és visszafordulva, Svetnára mosolyog.
- Jó éjszakát!
- Neked is! – cincogja a lány, kicsit talán túl vékony hangon. A füle hegyéig elvörösödve néz az ajtónál álló, kék tincseit rendezgető lányra. Ő sokat sejtően elvigyorodik, és az ujjaival integetve kilép a folyosóra. A fiú is követi, mert érzi, ahogyan ő is egyre inkább felveszi egy cékla színét.

Dmitrij elgondolkozva ül Elle-lel szemben.
- Ezek szerint nem mondhatod meg.
- Nem, nem mondhatom – motyogja a cárevics rosszkedvűen. Nem elég, hogy a húga összeesett, még a katonáik sem tudnak viselkedni. Az is aggasztja, hogy nem mondhatja el Svetnának. Általában elég minimális infókat adnak neki az államügyekről, de valamennyit mindig tud mindenről. Most viszont semmit sem mondhat el. Ráadásul, az apja gondterhelt tekintete... Valamit nem tud, amit tudnia kellene.
A lány feláll a fotelből, és odasétál hozzá. Dmitrij meglepődik, amikor Elle a fotel karfájára ülve átöleli, és megcsókolja, aztán kicsit hátrább húzódik. Ez azért határozottan jól esett a fiúnak.
- Sajnálom. Bármiről is legyen szó – suttogja neki együtt érzően. A cárevics is átöleli, és hosszú percekig, de talán órákig ülnek így. A fiúnak fogalma sincs, mennyi idő telik el, de közben kevesebbet gondolkozik. Mintha a maradék eszét eltompítaná valami. Szóval ez az a bizonyos rózsaszín köd.