Melletted -Dzsudzsák Balázs & Németh Krisztián Fanfiction- |Befejezett|

Epilógus

*Varga Laura*

-Basszus, ezek nagyon jók- pattog mellettem Dzsudzsi, amikor a portugálok melegítettek. Ma van a meccs, amire az egész ország várt. Hogy a nagy, híres-neves Portugália le tudja e győzni az összetartó magyarokat. Én hiszek benne, hogy nem. A magyar nemzet összetartását semmi sem tudja felülmúlni.

-Igen, és? Ti is- mondom neki, már vagy huszadjára, de nem úgy néz ki, mint aki hisz nekem.

-Hazamehetek?- szál be Némó is a beszélgetésbe, akit végül Storck berakott a kezdő 11-be. Remegve tudatosította magában, hogy bizony azok ellen kell játszania, akiktől a legjobban félt.

-Már nem- mondom neki, elhúzva a számat.

-És ha izé... rosszul vagyok- teszi a homlokára a kezét- szerintem lázas vagyok, meg izé... khm...- köhécsel- a torkom is fáj. Így nem játszhatok, sajnálom.

-Nincsen semmi bajod. Szépen kiállsz oda a pályára, és megmutatod, hogy ki is az a Németh Krisztián!- bíztatom.

-Miután megmutattam, lejöhetek onnan?- mutat a műfüvel pálya felé.

-Ha az a meccs végén lesz, akkor igen.

-Vagyis nem- húzza a száját.

-Na, nyugi, jók lesztek. Úgy meg fogjátok alázni a portugálokat, hogy azt se tudják, éppen merről kapják a gólt! Hajrá fiúk!- biztatom őket, hiszen lassan kezdődik a meccs, és mindenkinek el kel foglalnia a helyét.

Bevallom, kissé félek ettől a meccstől, de ezzel a csapattal, ezzel az összetartással nincs lehetetlen. Pláne nem egy EB csoportkör. A továbbjutásunk biztos, már csak az nem, hogy hanyadik helyen. A srácok kitettek magukért végig, és küzdöttek, harcoltak, így tudták ezt elérni. Végre, 44 év után lett egy olyan csapatunk, olyan szurkolótáborunk, olyan edzőnk és szövetségi kapitányunk, akik képesek ezeket az álmokat valóra váltani. A semmiből indultak, és most mégis vannak valahol. Hatalmas álmuk volt nekik is a kontinenstorna, és valóraváltották. Együtt.

A gondolatmenetemből a magyar szurkolók kitörő ovációja szakított ki. Bent van a labda a hálóban! 1-0 Magyarország javára!

Sajnos a vezetést sokáig nem tudtuk élvezni, hiszen Portugália nagyon hamar egyenlített. És ez így történt a 2. gólunk után is, amit most nem Gera, hanem Dzsudzsi lőtt. Így a félidőre 2-2-es állással mentünk el.

-Faszomat már!- puffog Balázs az öltözőben.

-Srácok, nyugi! Ezen a meccsen csak a helyezésetek múlik, semmi egyéb! Ha döntetlen lesz, akkor az lesz! Nem szégyen az! Tökéletesen játszottatok, rúgtatok nekik két gólt! Az más kérdés, hogy utánna ők is nektek, de végig nálatok van a vezetés. És itt ez a lényeg, nem a győzelem! Világos?- nézek körbe, mire mindenki elkezd bólogatni- Na, akkor most ki a pályára, és varázsoljatok nekünk valai szépet!- kiabálom, mire óriása fütty-és tapsvihar közepén találom magam. Hiszen mindenki ismeri annak a legendás számnak ezt a sorát.

Sajnos a második félidő éppen úgy telt, mint az első. Balázs rúgott nekik egy gólt, Ronaldo egyenlített. És így lett 3-3. A fiúk továbbra is küzdöttek, de sajnos több gólt nem sikerült kiharcolniuk. Láttam rajta, hogy bántotta őket, de nincs okuk panaszra: csoportelsők lettek ezzel a döntetlen meccsel! Hihetetlen, hogy egy éve még szinte sehol sem volt a magyar foci, most meg itt vagyunk az Európa Bajnokságon, csoportelsőként!

A srácok elmentek ünnepeltetni magukat, hiszen úgy érezték, hiába lett döntetlen, ezt a meccset megnyerték. A szurkolók még a portugálok sértett levonulását is figyelemmel kísérhették, hiszen nekik nem volt elég ez a döntetlen. Többet akartak, amit nem sikerült megkapniuk. Sajnálom. Ja, várj, mégse.

Én nem csatlakoztam a srácokhoz, hiszen ez róluk és a rajongókról szól, nem rólam. Viszont nem csak én nem voltam ott. Szala és Némó is a srácoktól jó pár méterre, már majdnem egymás fülébe sugdolóztak, és feltűnően sokat pillantottak a kispad felé, ami előtt én éppen álltam.

Ádi kérdezett valamit Krisztől, mire ő határozottan bólintott. Szala amolyan fiús ,,sok sikert" módon megveregette Némó vállát, aki elindult határozott léptekkel. Felém.

-Mit csinálsz?- kérdezem, mikor már halló távolságon belül volt.

Válasz helyett inkább megmutatta, hogy mit tervez. Határozottan megállt előttem, és magához rántva megcsókolt. De úgy, hogy beleremegtem. Elképesztő volt. A ,,pillangók" a gyomromban csak úgy csapdostak, és ha Némó nem tart el is esek.

És ekkor jöttem rá: nekem mindig is rá volt szükségem. Az ő ölelésére, támogatására, érintésére, csókjára. Nem máséra. Mindig ott volt mellettem, és mindig támogatott. És rá kell jönnöm, hogy beleszerettem. Fogalmam sincs, hogy mikor és hogyan, csak jött, és megtörtént. Hirtelen, észrevétlenül.

-Szeretlek!- mondta nekem, de a tapskoncerttől még így is alig hallottam- Történt bármi, csináltunk bármit, én akkor is ugyan úgy szeretlek, mint amikor idekerültél! Első látásra szerelmes voltam beléd, csak nem mertem kimutatni, mert féltem. Féltem, hogy te nem így érzel, és, hogy a barátságunknak is vége szakad. És én nem akartalak elveszíteni. Mert nekem az volt a lényeg, hogy a közeledben legyek. Mindegy, hogy hogyan, csak ott tudjak lenni, melletted állni, vagy éppen megvédeni téged, ha szükséged van rá- mondta, mire nekem hatalmasat dobbant a szívem, és a gyomromban lévő görcs lassan már kibogozhatatlanná vált, a szemeim már áztak egy ideje a könnyeimben, amik nem akartak lefolyni.

-Én is szeretlek!- mondtam el röviden, három szóban, amit iránta érzek, ki tudja mióta. Szélesen elmosolyodott, majd lassan fölém hajolt, és újra megcsókolt. Majd újra, és újra... Ott, a focipályán, mindenki szeme láttára. Fel merte válalni a szerelmünket, és mind ezt azért tette, mert mind a ketten viszonoztuk a másik érzéseit. A mi szerelmünk valódi volt, és nem megjátszott. Mert mi valóban szeretjük egymást...

-THE END-

Sziasztok! :)

Fú... ha az előző részt a könnyeimmel küzködve írtam, akkor most áshatunk egy úszómedencét. Lehet, hogy nem mindenki számára tökéletes a befejezés, de én végig így terveztem. Nekem így tetszett, és valahogy máshogy el sem tudam képzelni. Ha valakinek ez így nem tetszik, gondoljátok át magatokban, hogy ti hogyan fejeztétek volna be, és írjátok le nekem. Talán az egyiket meg is fogom valósítani :)

Nos, itt nem terveztem sokat pofázni arról, hogy mi volt, és mi lesz, meg mennyire nem akarom itthagyni ezt a könyvet, mert erre lesz az írói utószó. Itt csak annyit szeretnék mondani, hogy: Köszönöm! Köszönöm az összes támogatást, szavazatot, kommentet, üzenetet amit kaptam, a rengeteg bíztatást, és azt, hogy végig mellettem álltatok! Hihetetlenül hálás vagyok, mert végre úgy érzem, hogy ennek a történetnek az elkezdése nem volt hiábavaló, és, hogy ezzel elértem valamit. Mégegyszer: Köszönök nektek mindent! ❤

xoxo Dóri                               2017.06.09.