Bocs, de megöltem a Mikulást

Négy

Még csak hajnalodik, mikor másnap reggel kilépek a Mikulásgyár kapuján. Pikk és a többi manó aggódó tekintete végigkíséri utamat, amint egyre több nyomot hagyok magam mögött a fehér hóban. A hideg északi szél a csontomig hatol, jeges hópelyhek áradata csap az arcomba, így szorosabban húzom magamon az irhakabátot, amit reggel a fogasra akasztva találtam a szobám ajtaján. Drasztikus az ellentét a kinti idő, és a bent lévő, szívet melengető érzés között. Már majdnem elérem a sötét rengeteg peremét, mikor megpillantok tőlem nem messze egy megdőlt kő-keresztet. Itt már majdnem térdig ér a puha hó, így nagy nehezen odabotorkálok a síremlék mellé. Óvatosan lesöpröm róla a havat, a kereszt égősorral van körbetekerve. Elszorul a szívem, ahogy szegény manóra gondolok, odabent a nagyteremben... Biztos ide temették el. Szédülni kezdek, émelyítő érzés fog el, meg kell kapaszkodnom, hogy talpon tudjak maradni. Már épp fordulnék meg, mikor apró, sötétvörös foltokat pillantok meg a kereszttől nem messze, egyenes utat mutatva az erdő vészjósló sötétjébe. Veszek pár mély lélegzetet, majd minden erőmet összeszedve indulok el a vércseppek rajzolta ösvényen. Ahogy fák elkezdenek sűrűsödni körülöttem már nem csak a földet figyelve haladok, dulakodás nyomai mutatják a helyes irányt. Letört faágak, kidőlt bokrok, leszaggatott fenyőágak, és ott, ahol a földön egy hatalmas vértócsa terül el, az egyik letört faágra akadva egy apró, piros anyag leng a szélben. Leakasztom, majd a kabátom zsebéve rejtem. A földön nehezen kivehető bakancs- és patanyomok, majd újabb vércsepp-ösvény tűnik el egy hatalmas vörösfenyő mögött. Félelem lesz úrrá rajtam, szinte reszketek, ahogy megérintem a fa vastag törzsét, azonban mielőtt megkerülném, a talpam alatt egy megsárgult papírlap sarka tűnik fel a fehér hóban. Gyorsan kiásom, tömött sorok sietős kézírással, azonban most nincs időm elolvasni. Ezt is a zsebembe dugom a piros anyag mellé, majd folytatom az utamat. Nem messze a fenyőtől egy sötét kupacot veszek észre, sebesen dobogó szívvel vergődöm át a hógáton, ami elválaszt tőle, majd mikor mellé érek, csak akkor rajzolódik ki előttem teljesen a kép. A kupac nem más, mint Rudolf élettelen, átfagyott teste. Piros orra, akár egy elhagyott üveggomb, jégvirágokkal tarkítva simul a vérrel kipettyezett hóba. Forró könnycseppek csorognak végig az arcomon, és el kell kapnom a tekintetem, hogy észnél tudjak maradni. Az érzések és a fájdalom olyan erővel száguldoznak a már így is kusza gondolataim között, hogy csak pár perc elmúltával veszem észre a papírlapokat széthullva a holttest körül, mintha valaki Rudolfon kívül egy könyvet is feláldozott volna. Nem is tudom hirtelen, mihez kezdjek. Lassan, a látottaktól és a hidegtől megdermedve kezdem el összeszedni a könyv megtépázott lapajit, egyre szélesebb körben találok teleírt oldalakat, azonban nem vezetnek sehová. Valószínűleg csak a szél hordta szét őket az erdőben, pedig reméltem, hogy mutatnak egy újabb nyomot, ami közelebb vezet a megoldáshoz. Felszedem az utolsó kilógó papírlapot is a hó alól, amikor fanyar füst üti meg az orromat. Felnézek az égre, azonban a szürke örvényt nem a Mikulásgyár felől hozza a szél, hanem az erdőből. Ahogy minél mélyebbre és mélyebbre hatolok a fák között, ahol egyre sűrűbb a növényzet és egyre mélyebb a hótakaró, egyre erősebben érzem a nedves fa okozta kesernyés füstszagot. Az orromat követem, mert más nincs, amire hagyatkozhatnék. Szállingózni kezd a hó, egyre jobban feltámad a szél. Tudom, hogy sietnem kell, egyre sötétebb a szürkület odakint. A bakancsom teljesen átázik, mire egy kisebb tisztásra érek, ahol valaki ösvényeket taposott a hóba. Az egyik járat végén, egy hatalmas fa árnyékában megtalálom a tűzrakóhelyet, ahonnan a füst eredt. Halványan még izzik a parázs, ám akárki is tanyázott itt, jóval az érkezésem előtt elhagyta a rejtekhelyet. Leülök a parázs melletti tuskóra, a füstöt figyelem, amíg összeszedem az erőmet, hogy hazainduljak. Vagyis... vissza a Mikulásgyárba. Mielőtt azonban felkelnék, egy faággal megpiszkálom az egyik izzó farönköt, s ahogyan az arrébb gurul, egy boríték bukkan fel a nedves gallyak között. Az egyik széle kissé megperzselődött azonban még nem vesztette el valódi formáját. A szívembe hirtelen remény és egy csepp öröm költözik, talán mégsem volt hiába ez a hosszú út. Talán találok valamit a sok kitépett oldal és a boríték tartalma között, ami közelebb juttat a megoldáshoz, ami segít túljutni a kételyeken. Mint mindent, ezt is a kabátom zsebébe rejtem jó mélyen, majd a saját lábnyomaimat követve elindulok vissza az erdő széle felé.

Odakint teljesen besötétedik, mire becsukom magam mögött a szobám ajtaját. Mikor visszaértem, Pikk és a többiek izgatottan vártak a kapu előtt, azonban mikor megtudták kit találtam élettelenül az erdőben, gyászos készülődés vette kezdetét. Rudolfot eltemettük a faragott kőkereszt mellett, ahová minden egyes manót temettek még érkezésem előtt. Az egész szertartás szótlanul telt, egyedül az apró manósapkák szívszorító csilingelése jelentette a búcsút, a melankolikus dallamok mégis többet mondtak minden szónál. Végignézve a gyászoló tömegen még jobban erősödik bennem a vágy, hogy minél hamarabb megoldást találjak erre a megrázó eseménysorozatra. Ezzel a vággyal vezérelve ülök le most az íróasztalhoz, hogy végig tanulmányozzam az iratokat, amiket délután találtam. Előveszem az íróasztalfiókból a rengeteg papírlapot, majd szétterítem őket az asztallapon. Ugyanaz a lendületes írás mindegyiken, azonban a legtöbbnek csak egy része olvasható, a tinta elmaszatolódott a megolvadt hó miatt. Minden egyes lap sarkában apró betűvel ott a dátum, így nagyjából sorba tudom rendezni őket.
A legelső oldal 2005. augusztus 17. A 20. születésnapom. Bár a szöveg nagy része el van mosódva, és csak pár szó látható, egyértelműen a legelső manó-gyilkosságot írja le. Részletesen. Azt, amit én is láttam az álmomban...vagy látomásban. Emlékképben. Igazából mindegy mi volt az, ezt a napot én is átéltem, ott voltam, éreztem minden egyes fájdalmas pillanatát.
A második lapon ugyanaz a dátum szerepel, hamar rájövök miért. Az írás gyors, kusza, rémülettel teli, biztosan sietve írták. Nem csoda, az egyetlen épen kivehető mondat az, hogy a Mikulás eltűnt. Zárójelben: gyilkosság? Ezt a szót valaki bekarikázta, és egy újabb kérdőjellel illette. Az eltérő színű tinta azonban jelzi, hogy a kiegészítés csak később történt meg. Ez az emlékkép is beleégette magát az emlékezetembe, főként a piros szín. Piros vér az ablakon, piros sapka a hóban.
Több mint egy év. Már több mint egy év telt el, mióta megtörtént az első gyilkosság, mióta a Mikulásnak nyoma veszett. Azóta egyszer már lezajlottak az ünnepek, és odakint, a való világban senki nem tűnt fel, hogy valami nincs rendben. Még nekem se. Még anyunak se. Bár nem hibáztathatom ezért. Nem sokkal az utolsó közös karácsonyunk előtt derült ki, hogy beteg. Gyógyíthatatlanul. Nehéz volt az az időszak mindkettőnk számára, az ünnepeket is kettesben, meghitt legkörben töltöttük. Hittünk a csodában, a megváltásban. Együtt ünnepeltünk. Ez a reményteli öröm azonban nem tartott sokáig. Az együtt töltött idő sem tartott sokáig. Nem kellett fél év, hogy anyu... Az anyukám, akiben mindig ott volt a csoda, örökre búcsút vegyen tőlem.
Érzem, ahogy könnyek gyűlnek a szemeben, ahogy előtörnek az emlékek. Kinézek az ablakon, ahol egykor anyu is kinézett, és újra közel érzem őt magamhoz. Bárcsak itt lennél. Hirtelen zuhan rám a fáradtság, kimerültnek és erőtlennek érzem magam. Úgy alszom el, hogy hallom a hangot, azt a gyönyörű hangot ami kiskoromban mindig álomba ringatott.