Bocs, de megöltem a Mikulást

Hét

Ő halkan becsukja maga mögött az ajtót, óvatos mozdulatai alatt meg megreccsen a padló. Sötétbe burkolózva várom a következő lépését, mintha csak egy sakkjátszmában lennénk. Régen sokat játszottunk anyával. Már kiskoromban megtanított rá, én pedig élveztem órákat tölteni azzal, hogy kitaláljam a következő lépéseit, stratégiáját, gondolatait. Jó voltam benne. Nagyon jó, azonban ahogy teltek az évek, a közös sakkpartik egyre el-elmaradoztak, míg végül féltem újra asztalhoz ülni. Most azonban minden tudásomra szükség lesz, ha meg akarom nyerni ezt a háborút. Ő a sötét király, én pedig a fehér királynő. Hallom halk sóhaját. Kezdődjön a játszma.

-Szóval rájöttél...-hagyja nyitottan a mondat végét, én pedig esélyt sem adva a magyarázkodásra, befejezem.

-Gyilkos vagy. – elneveti magát, gonosz kacaja betölti a szobát, bekúszik a fejembe, kiráz tőle a hideg.

-Az apád vagyok. – hallod ahogy megzörren a kezében a papír, tudom, hogy nála van a levél. Mellém sétál, elém helyezi az összegyűrt papírt. Nem nézek rá, érzem ahogy a szemem sarkában gyülekeznek a könnycseppek. Képtelen vagyok a szemébe nézni úgy, hogy tudom az igazságot. Nézem a kusza sorokat az előttem heverő levélen, ahogy összefolynak a szemem előtt, míg végül utat engedek a bánatomnak, és hagyom, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcomon.

-Nem a te hibád. - szólal meg, s vígasztalón a vállamra teszi a kezét, az érintésétől azonban mintha áram futna végig a testemen. Felpattanok, dühösen nézek szembe azzal az emberrel, aki példakép kéne, hogy legyen. A szeretet szimbóluma, a béke és a boldogság elhozója. Az ember azonban, aki velem szemben áll, mindennek a szöges ellentéte.

-Igazad van. – szűröm ki a fogaim között, a hangom remeg. – Minden a te hibád. - nézem az arcát, szomorúan elmosolyodik. Egy pillanatra lehajtja a fejét, s újra rém néz. Arcán ezer érzelem, tekintete gyászos, szomorúságot, megbánást, fájdalmat és gyötrődést tükröz. Egy valami azonban hiányzik, hogy mindez ne csak színjáték legyen. Az őszinteség. Gúnyos mosolyra húzom a számat.

- Mégis mire számítottál? Hogy a karjaidba borulok boldogan, hogy megtaláltalak? Egy örömteli egymásra találásra? – hangom ironikus, és még nekem is fáj kimondani ezeket a szavakat. – Azok után, amiket tettél, hogy bántalmaztad, majd éveken át zaklattad az anyukámat? Sose mesélt rólad, tudod? Eddig azt hittem azért, mert túl fájdalmas volt számára az elvesztésed. Most már tudom, csak meg akart kímélni a tudattól, hogy milyen ember valójában az apám. – az utolsó szó kimondásával megfogalmazom az összes megvetést és szégyent, amit érzek. El kell kapnom a tekintetemet, hogy ne omoljak össze. Gyengének érzem magam, pedig tudom, ez az a pillanat, amikor erősnek kell lennem. Tenyeremet az asztalra szorítom, arra az asztalra, ahol ez az ember megerőszakolta az anyukámat. Erre az asztalra, ahol az én történetem elkezdődött. Erre az asztalra, ahogy az én drága anyukám megírta a levelet, és önmagát választotta. Talán nem is önmagát, hanem engem. Az én bátor anyukám, tettre készen tollat ragadott, és biztosította számomra a jövőt. De nemcsak számomra, hanem az apám számára is. Ígéretet tett, hogy a tizennyolcadik születésnapom után elhoz ide és minden elmond nekem, rám bízza döntést, hogy meg akarom-e ismerni az ember, akivel azonos a DNS-em. Hogy dönthessek, kivé akarok válni. Egy kósza könnycsepp gördül végig az arcomon. Nem volt rá lehetősége, hogy ezt megtegye, a halála megakadályozta abban, hogy betartsa az ígéretét. Ez a gondolat egy kissé újra összetöri a szívemet. A Mikulás megköszörüli a torkát, én pedig visszatérek a rideg valóságba.

-Reméltem, hogy legalább meghallgatsz... - látszólag nyugodtan beszél hozzám, hangja azonban ingerült, és a szemében ott az összes elfojtott agresszió, amint egy lépéssel közelebb kerül hozzám. A szívem a hevesen dobog a mellkasomban, szaporán lélegzem, és meg kell köszörülnöm a torkom, mielőtt újra megszólalok.

-Megölted a manókat. Egyenként eltervezted. Mániákus gyilkos vagy. Sorozatgyilkos. -minél többször mondom ki, annál jobban eltorzul az arca, és én annál nagyobb dicsőséget érzek. -Egyesével elvetted az életüket azokat az ártatlan lényeknek, akik tiszteltek és szerettek. Ők voltak az egyetlenek ezen a földön. – elcsuklik a hangom, amint hátborzongatóan felnevet. – Csak a bosszú vezérel, és beteges, hogy ebben még örömöt is találsz. – félek tőle, el se tudom képzelni, mire lehet képes. Tesz felém még egy lépést, olyan közel van, hogy ha akarna... bele sem merek gondolni, mit tehet velem.

Ugyanolyan vagy mint az anyád. – hangját elmélyíti a düh, már leplezni sem próbálja valódi érzéseit. Ajkai ördögi mosolyra húzódnak, én pedig önkéntelenül is hátrálni kezdek. – Ő is azt hitte, hogy kijátszhat engem. – újabb kacaj, szinte már úgy érzem, én is megőrülök, ami nem lenne jó ötlet ebben a pillanatban. Bátornak és erősnek kell lennem. Olyannak, mint amilyen anyukám volt.

-Egy valamiben azért különbözünk. Én egyetlen szavadat sem hiszem el, és le foglak győzni, bármi is legyen az ára.

-Akkor soha többé nem lesz karácsony. -most én vagyok az, aki nevetni kezd, hangosan és önfeledten.

-A tavalyi karácsony, talán még gyönyörűbb volt, mint valaha. – mondom álmodozva, mélyen a szemébe nézve. – Nélküled. – ez a szó hidegzuhanyként éri, érzem ahogy megfagy a levegő s szobában és ezután minden olyan hirtelen történik. Határozott mozdulattal elém lép, és a következő dolog, amit érzek, az az égető fájdalom az arcomon, ott, ahol megütött. Elvesztem az egyensúlyomat, meg kell kapaszkodjak az asztal szélében, hogy talpon tudjak maradni. Nincs időm a fájdalommal foglalkozni, az adrenalin a véremmel együtt száguld keresztül a testemben, amilyen gyorsan csak tudom, megkerülöm az asztalt. Hallom dübörgő lépteit, ahogy követ, tudom, hogy már kevés időm van cselekedni. Így lenyúlok a lábszáramhoz, és előhúzom a csizmám szárából a kést. Magam elé tartom, látom ahogy megcsillan rajta a gyertya halvány fénye, és látom a Mikulás szemének tükröződésében. A Mikulás. Az apám. Nem, nem vagyok képes az apámnak hívni ezt az embert. Látom a szemében a félelem tompa megnyilvánulását, valamit a büszkeség apró szikráját.

-Nem tudsz menekülni attól, aki valójában vagy. – mondja, és érzem, nem fog tetszeni ez a gondolat. – A lányom vagy. Osztozunk ezen az őrületen.

Érzem ahogy a düh fellángol a testemben és felemészt, egyedül lángolok ebben a tébolyban, ami körbevesz, és érzem, ez lesz a vesztem, amiben elveszek.

-Tudom, hogy érzed. Akarod minden egyes porcikáddal. Nem tudsz parancsolni annak, ami az véredben van. – suttogja, hangja örömteli, mintha egy tanítványéhoz beszélne. Óvatosan közelebb lép, a kés hegye már csak pár centire van tőle. Kihívóan a szemembe néz. Sötét tekintete magával ragad, a szívem a torkomban dobog, elvesztem az irányítást a gondolataim fölött. – Tedd meg! – nem tudom, ő mondja-e ki hangosan, vagy csak a hang a fejemben, de bátorít és nem tudok ellenállni a csábításnak. Fizikailag érzem magamban a gonoszt, a démont, ahogy a fülemen keresztül bekúszik a elmém legbelső zugaiba, magához ölel, és nem ereszt. Édes íz árad szét a testemben, ahogy a mellkasához nyomom a kést, és mélyen belenézek kéjesen vigyorgó arcába. A sötét érő átveszi az irányítást felettem, és egy határozott mozdulattal szúrom át a bordái között a kést, melynek pengéje egészen romlott szívéig hatol. Hörgő hangot hallat, mosolyra húzódott ajkai között felbuggyan a vér, és én végtelen megnyugvást érzek egy pillanat erejéig.

- Ugyanolyan vagy mint én. – nyögi még utolsó lélegzetvételével, mire válaszul megforgatom a kést a testében, piros ruháján a vér sötétlő foltot hagy. Nevetésszerű hang tör elő belőle, majd összeesik, élettelen teste a lábaim előtt hever. Sakk matt. A fekete király halott. Egyre hangosodó gondolatok cikáznak a fejemben, a hangok beszélnek hozzám, a hangok, amiket egészen eddig elfojtottam. Boldogan üdvözölnek, mintha hazatértem volna, érzem a melegséget, ahogy magukhoz ölelnek, és úgy érzem, hosszú idő után hazaérkeztem. Nézem a földön egyre jobban elterülő vértócsát, és megszállott nevetésem még órákig visszhangzik az éjszakában.