Èn angyalom, èn megmentőm

Megbocsàtàs

(Itt van végre az új rész. Bocs, hogy sokat kellett várni. 😊 Igyekszem, de mostanság hullàmvölgyben  vagyok. Szóval megeshet, hogy továbbra is lesznek kèsèsek. Na de... Jó olvasàst. 😉)

Az az álom olyan valòsàgos volt. De az ébredés szörnyű. Egyedül ébredtem, ugyan nem a saját àgyamban, de abban a pillanatban nem foglalkoztam vele. Fáj a fejem, fáj a szívem, fáj miden. Nem érdekel hol vagyok s miért vagyok ott. Ha akarnak öljenek meg, ez sem èrdekel már. Ravi nem jött el. Vègleg elveszìtettem. De így van jól. Ezt èrdemlem amiért kèptelen voltam bízni benne.
- Jó reggelt. - nyílt egy ajtó s valaki szólt - Látom felèbredtèl. - mièrt van olyan ismerős hangja? - Ülj fel kicsit. - a hang tulajdonosa közel ért, kért, majd segített megtennem amit kért. Ravi illata volt, Ravi hangja volt.. Mikor realizáltam, hogy valòban odanyomòdott az nem bírtam megàllìtani könnyeim mely szemeimből indultak útnak. - Na.. hè, ne sírj már. Ennyire nem lehet rossz. - emeli is fel fejem s néz rám - Beveszed a gyógyszert, eszel és aztán jobb lesz hidd el. - csak megràztam fejem, mert én nem hittem benne. A bajom nem lehet gyògyìtani. Elhùztam fejem és lehajtottam újra. Szòlnom kellett.volna, de egy hang nem jött volna ki számon. - Tudod.. - magához ölelt s én hagytam. Szívem eszeveszett tempóban kezdett el verni. - igazàn nagyon hiányoztàl nekem. - felsőjèt fogtam s szorìtottam meg, mire ő kezét kezemre tette - Én tudom, hogy te nem olyan vagy mint amilyennek mutatod magad. Nekem még mindig az a visszafogott, csendes fiú vagy akit első nap fellöktem. - elmosolyodott, hallottam - Az a fiú aki èrthetetlenül és hirtelen rabolta el a szívem és azóta is magànàl tartja. - szavai annyira megleptek, hogy felemeltem fejem s rá néztem, ő pedig rám. Letörölte könnyeim, aztán adott egy puszit a szàmra. Egy pillanat alatt kezdett el égni arcom s apadtak el könnyeim. - Bár az első pillanattól fogva meg akartam ezt tenni. - simìtotta is arcom -  Na de... most már vedd be a gyógyszert, egyél is aztán pihenj. Majd kimentelek a suliban.
- Nem. - szólaltam meg végre - Menni akarok én is. - mintha csak tőle kertem volna engedèlyt. De szó sem volt erről. Csak éppen nem akartam, hogy eltűnjön.
- Hát jó. Úgy érzem nem tudnàlak visszatartani. - elengedett, felkelt mellőlem, szekrènyèhez ment majd előszedett pár ruhát. Oda is hozta nekem. - Tedd meg amit kértem. - arcom simìtotta - Aztán öltözz fel. Megvàrlak a nappaliban. - rám mosolygott, aztán ki is ment a szobàbòl.
Magamra maradtam a gondolataimmal s a ténnyel, hogy Ravi ellopta az első csókom. Igaz hogy nem először, de akkor is megtette. Egyszerre fojtogatott a sírás és a vàgy, hogy ordìtsak mert boldoggá tett pár pillanat alatt.
Kellett egy kis idő, hogy felfogjak s megtegyek mindent amit Ravi kèrt tőlem.
- Azt hittem már megszöktèl. - mondta mikor végre előbújtam, megjelentem a nappaliban. Csak megràztam fejem, hogy nem. - Mehetünk?
- Igen. - hogy őszinte legyek félek. Mitől? Mindentől.
Cipőt vettünk, táska a kèzbe, bár nem tudom az enyém hogy került ide, s már indultunk is.
Az út nagy része az iskolàig csendben telt. Persze Ravi pròbàlt beszèlgetni, csak én nem szóltam.
Az iskolànàl aztán úgy éreztem magam újra mint az első napomon. Tiszta ideg voltam és el akartam menekülni. De nem tettem, nem tehettem. Ravi amúgysem hagyta volna.
Befelé menet Ravi lepacsizott nèhàny baràtjàval, míg én csak mentem tovább előre. Nem kellett nagyon ránéznem az arcokra, hogy tudjam hogyan is nèzhetnek rám.
Így értem el szekrènyemig, amit ki is nyitottam. Talán nem kellett volna. Hangos nevetèsben tört ki aki csak ott volt és látott. Hogy mi történt? Nos.. rám ömlött valami iszonyatosan bűzös lötty. Először ordítani lett volna kedvem, akartam, de nem tettem, helyette csak ökölbe szorultak kezeim. A következő pillanatban elhalkult mindenki, mikor hirtelen beleütöttem a mellettem lèvő szekrénybe s az szèpen be is horpadt. Nem történt más, mégis olyan csend lett hogy szinte egy lègy zümmögèsèt is meg lehetett volna hallani.
A következő pillanatban már visszacsukòdott szekrènyem ajtaja. Ravi tette. Észre sem vettem, hogy ott van, hogy utol ért.
Meglepett, biztos nem csak engem, hogy megfogta ökölbe szorult kezem.
- Gyere, adok másik ruhát. - rá néztem és valahogy megszűnt más létezni. Bòlintottam csak, ő pedig elmosolyodott, majd húzni kezdett magával.
A tesiterem öltözőjèbe vezetett, jobban mondva hùzott engem. Nem ellenkeztem egyszer sem. Tettem amit mondott. Persze tusolàs nem tett semmit, de utána igen. Megtörölgetett, felöltöztetett, mintha én nem tudnám, mintha csak egy elfuseràlt rongybaba lennék.
- Ne is foglalkozz velük. - még az öltözőben voltunk. Valòszìnű, hogy az első óráról bőven lekèstünk. Nem érdekel. - Leo.. - fogta àllam s így emelte fel fejem - kérdezni akarok valamit és ehhez rám kell nézz. -magyarázta máris tettèt - Szòval.. hogy is mondjam.. - elengedett s tarkóját vakarta meg. Sosem làttam még így őt.
- Igazàbòl utàlsz igaz? - túl sokàig várt és én kimondtam ami szívem nyomta.
- Dehogy is. - vàgta rá rögtön - Sosem utàltalak. - közelebb lèpett s arcom èrintette, sőt, meg is puszilta - Mindig nagyon kedveltek. - elmosolyodott - Most is. Ezért.. - hirtelen nem folytatta, helyette megcsòkolt engem. Viszonoztam cseppnyi gondolkozàs nélkül. - lennél a barátom, jàrnàl velem? - amilyen hirtelen csókolt meg olyan hirtelen vált el tőlem. Én csak bòlintottam közben pedig felsőjèbe martam. Kérlek istenek ne legyen ez most egy álom. De ha az akkor soha ne èbredjek fel. - Akkor menjünk. - kacsintott - Ideje órára menni.