Poszeidón lánya és Athéné fia [BEFEJEZETT]

1. fejezet - Nem én vagyok az egyetlen új!

~Annabeth~
- Haaj, anya, ne nyaggass! Mindjárt felkelek! - mondtam, miközben a fejemre húztam a takarót.
- De szívem, hiszen tudod... Ma van a nagy nap! - ült le az ágy szélére Anya. Erre rögtön kipattantam az ágyból, és már dobtam is le a pizsamát, hogy minnél hamarabb felöltözzek, és menjünk. Hiszen ma indulunk a Félvér Táborba!!!
Vagyis csak én - gondoltam bele szomorúan - mert Anya nem jöhet velem.
- Siess, kincsem, ugye nem akarsz elkésni már az első nap? - kuncogott, de közben láttam, az ő szemében is ott csillog a szomorúság.
Mielőtt elindultunk volna, még kiugrottam a partra, hisz ott volt tőlünk vagy kétszáz méterre. Anya addig a kocsiban várt, míg én legördeszkáztam oda.
- Kérlek, segíts, hogy minden jól menjen ma! - suttogtam vízben lakó apámnak, Poszeidónnak, mikor leültem a kőre, és a lábamat a vízbe lógattam.
Egy kis halacska úszott oda a lábamhoz, és hozzádörgölőzött, mint egy macska. Ezért is imádtam, hogy a tengeristen lánya vagyok.
Tudtam, hogy mennem kéne már, de nem akartam. Ott volt a jólismert otthon, és persze Anya... De tudtam, hogy muszáj elmennem a Táborba, hiszen másképp mindenkit bajba sodorhatok.
Lassan kikecmeregtem a vízből, visszahúztam a lábamra a tornacsukát, és már szlalomoztam is vissza a kocsihoz a tengerkék hullámmintás fekete deszkámon. Apa eddg csak kétszer jöhetett meglátogatni, másodjára hozta ezt nekem. Azóta mindenhová ezzel megyek természetesen!
Beszálltam a kocsiba és már indultunk is. Hosszú, fekete hajam összefogtam egy csuriba, és készenálltam rá, hogy hosszú időn át nem fogom látni anyát és a házat... És hogy egy teljesen új társaságba kell beilleszkednem. Nem voltam még túl idős, de azért tisztában voltam ezeknek a súlyával.
Nem tudtam, mit is mondhatnék annak az embernek, aki felnevelt, és gondoskodott rólam. Aki szeretett, akkor is, mikor elszöktem, mikor rossz voltam. Mindig.
- Anya... - kezdtem bele halkan egy idő után, de ő félbeszakított:
- Tudom, Annabeth, én is ezt érzem. De muszáj.
Ezután mindeketten hosszú némaságba burkolóztunk, elmerülve gondolatainkban.
Mikor már épp unni kezdtem magam, felsejlett előttünk egy nagy hegy.
- Itt vagyunk. - mondta anya kicsit szomorúan, de azért próbált lelket önteni belém, így rámmosolygott.
Anyától még odalent elbúcsúztam, nem akartam, hogy feljöjjön, felesleges lenne. Hiszen úgysem mehet tovább.
Erős voltam, így nem sírtam, pedig igen jólesett volna most az egyszer.
Felcaplattam a hegyen, és a tetőn ott várt egy kentaur.
- Gyere Annabeth! Már vártunk téged. - üdvözölt a Kheirónként bemutatkozó félig fehér ló, félig ember. - Nem vagy egyedül, egy másik félvér is pont ma érkezett.
- Juhuu! - gondoltam. - Akkor remélhetőleg nem egyedül fogok ott bénáskodni majd. Viszont kezdtem nagyon éhes lenni, úgyhogy megkérdeztem, mikor lesz ebéd.
Kheirón csak nevetett:
- Ma már te vagy a második, aki ugyanez iránt érdeklődött. Egyébként hamarosan, gyere, addig megmutatok mindent.