Poszeidón lánya és Athéné fia [BEFEJEZETT]

4. fejezet - Azt hittem, kutyakaja lesz belőlem...

~Percy~
Csak annyit láttam, hogy valami rohan. Eszeveszetten. És pont felénk tart. A baj csak az volt, hogy nem láttuk, mi közeledik. De már volt is egy tervem. Annabeth-t ott kellett hagynom, bár nem mondhatnám, hogy túlságosan érdekelte, ami nem meglepő, ha egy óriási - vagy legalábbis a tarolás miatt én annak képzeltem - akármi fut feléd. Már csak 10 méterre lehetett tőlük. Kheirón próbálta megállítani, de mivel nem látta a célpontot, nehéz lett vona lenyilazni.
Csak elég közel kellett engednem magunkhoz.
- Annabeth, állj egy kicsit hátrébb. - szóltam neki nyugodtan.
- Percy, mit akarsz csinálni? - kérdezte, miközben tényleg hátrébb jött.
- Majd meglátod! - mosolyodtam el halványan, reménykedve, hogy beválik az ötlet.
Már csak 2 méter válaszott el minket a... Hát nem is tudom mitől.
Oda öntöttem egy vödör vizes homokot,- természetesen a levegőbe - ahol nagyjából azt az izét sejtettem.
Ez bevált, mert sok ráragadt, úgyhogy nagyjából ki tudtuk venni az alakját. Olyan volt, mint egy kutya. Csak nagyobb egy kicsivel. Nem tudom, kutyaszerű volt és egyben mégse. Olyan furcsa egy állat volt. Vagy szörny. Ki tudja már...
És természetesen a homok nem állította meg. Rám ugrott, és éreztem, ahogy a nyála az arcomra csöpög. Aztán képen nyalt. Szó szerint. És csaholni kezdett, mikor megvakartam a füle tövét. Szóval olyan volt, mint egy kis kölyökkutyus. Csak nagyobb kiadásban.
Mikor újra végignyalt, Annabeth nem bírta megállni nevetés nélkül.
- Úgy látszik, Percy megszelídített egy pokolkutyát! - kacagott.
És tényleg, most hogy így kimondta, tényleg olyan volt, mint egy pokolkutya. Csak szelíd kiadásban. Na meg persze átlátszó volt.
- Kheirón, tudnál tenni valamit a kutyus érdekében? - kérdeztem. - Mármint az átlátszóságát illetően.
- Igen, nem tudom ki küldhette ide. Gondolom nem nézte, milyen pokolfajzatot kapott el, nem is gondolt arra, hogy egy teljesen ártalmatlan példányra talál. Aztán láthatatlanná tette, hogy még jobban ránk ijesszen. De mindjárt megoldom. - morogta az utolsó mondatot Kheirón. Elkántált valami ősi varázsdumát, amiből sajna egy mukkot sem értettem. De a hatást az egész tábor láthatta, azok is, akik épp akkor kászálódtak fel a földről, mert ledöntötte őket a kutya.
Ekkor jött ki a Nagy Házból egy nagyjából velünk egyidős srác. Várjunk csak! Hiszen ő egy szatír! A mellette lévő ember pedig csakis Mr. D. lehetett. Kheirón már mesélt róla.
- Mi e-he-zz? - mekegte a kis szatír.
- Egy pokolkutya, mint látod. - világosította fel Dianüszosz.
- Percy, Annabeth, ő itt Grover. Mr. D-t pedig gondolom nem kell bemutatnom. - mutatott be minket Kheirón.
- Ohh, igen. Emlékszem. A borvirágos ürge, ugye? - kérdezte Annabeth.
Legszívesebben befogtam volna a száját, hiszen mégiscsak egy istennel beszél. De úgy tűnt Mr. D. most jó kedvében volt, mert válaszra sem méltatta őt.
- Azt mondja, Mrs. O'Leary-nek hívják. - mondta Grover. - Mármint a pokolkutyát.

- - - - - - -
Sziasztok! Remélem, örültök, hogy beleraktam a kölyök Mrs. O'Leary-t, mert én imádtam őt a könyvekben! Elárulhatom, valószínűleg benne lesz még egy-két ilyen régebbi szereplő... Addig is további szép napot!