Megváltoztathatatlan

1. FEJEZET

Csacsi mindenkinek! :D

Ez az első írásom, amit ide feltöltök, úgyhogy remélem tetszeni fog. Jó szórakozást hozzá!(:

Sűrű köd burkolta ma be az egész várost, félhomályba temetve azt. Körös-körül égtek az utcai lámpák, de fényük csak annak ért valamicskét, aki elég közel állt hozzájuk, különben az összes utca úgy festett, mintha egy hatalmas, tejfehér vásznat lógatnának minduntalan az arcunk előtt. És ugyan a fényt elnyelte a városra ereszkedő függöny, de a hangot nem. S minthogy egy iskola környékén járunk, a zsivaj örökké jelen van. Ma talán még jobban is, mint máskor.

- Woáh! Elkésem, elkésem, elkésem!

"Ki az, aki korán reggel így üvölt?" A tejfölszőke fiú úgy rányomta a hirtelen éles hangtól ceruzáját a lapra, hogy annak kitört a hegye. Ahogy a kezére pattant a leváló darabka, visszanézett a papíron éktelenkedő mély grafitnyomra, ciccegett egyet, aztán visszafordította figyelmét az órára. De éppen hogy csak újra visszazökkent az algebra tanulmányozásába, kivágódott a terem ajtaja, és egy erősen lihegő lány esett be rajta, majd térdén megtámasztva kezeit, lehajtott fejjel pihegett még egy keveset. Mire felnézett, már mindenki őt leste, ki kíváncsi, ki unott, s ki méregető pillantásokkal.

- Sajnálom, hogy késtem! – kiabálta hirtelen a nagy korty levegőtől, amit vett, mire a középső padban ülő szőke egy kicsit hátratántorodott. A tanár is, még a krétát is kiejtette a kezéből.

- Semmi baj, Denon kisasszony, de kérem, ne kiabáljon!

- Oh, bocsánat! – kapott észbe a lány, és vörös tincseit kezdte el csavargatni zavarában.

- Gyerekek, ő itt Karla Denon, az új osztálytársatok. Fogadjátok szeretettel, és tanítsátok meg neki iskolánk szokásait, mint például a csengetési rendet. Látom, Denon kisasszony még nem tudja, mikor kezdődik az óra – jegyezte meg egy fél mosollyal a matektanár, mire Karla teljesen elvörösödött, és szinte egybeolvadt az arca narancsos színezetű hajával. – Foglalj helyet – intett neki a tanár, mikor megunta, hogy a lány már két perce áll lehajtott fejjel tanulmányozva a padlót.

- Ja, igen, bocsánat, máris megyek.

Majd felkapta a fejét, és nagy, acélkék szemeit a teremre függesztetve helyet keresett magának.

Három szabad pad is akadt, tehát volt miből válogatnia. Egy a fogasok előtt közvetlenül, amiről ő is felismerte, hogy nem lehet túl kényelmes, ezért rögtön tovább is csatangolt a tekintete róla. Másodszorra a középső padsorok egyikében, éppen a mi szöszink előtt volt egy hely, de az új jövevény láthatólag nagyon rossz emberismerő volt, és az ablak melletti második padsorba telepedett le, egy talpig feketét viselő lány mellé. Ellentétben Karlával, őt soha senki nem látta még mosolyogni, és az egyedüli szín rajta – merthogy még a bőre is elefántcsont fehér volt – a hajába melírozott világoskék csík volt.

Az új lány mégis őt fogta ki, és mikor csöppet sem nőies bénázással megbotlott a széke lábában, és valahogy leesett rá, első dolga volt kicsit közelebb húznia a padját a góthoz. Közben végig szélesen vigyorgott, két kezét összekulcsolta maga előtt, és a padra támasztotta őket, hogy teljes súlyával rájuk nehezedhessen.

Mindezt a gót is, a szöszi is teljesen rezzenéstelen arccal nézték, a kivárás taktikáját alkalmazták.

Annál inkább Karla, akit nem nagyon akadályozott az óra új barátok szerzésében, így hát megszokott emelt hangerővel, izgatott tónusban köszönt szomszédjának.

- Szia! A nevem Karla, de szólíts csak Dininek! Téged hogy hívnak? Nem nagyon ismerem még az új helyet, körbevezetnél, ha szépen megkérlek? Amúgy nagyon csinos a szerelésed, illik hozzád. Hol szoktál vásárolni?