Megváltoztathatatlan

2. FEJEZET

- Megjöttem!

Az ürességben visszhangzott a hangja, s az ajtó zárjának kattanásának is, így azt feltételezte, senki sincs otthon. Felszaladt a szobájába, és ledőlt keresztbe a franciaágyára. Hosszú lábai lelógtak az ágy széléről, kezeit pedig egymáson az arcára tette, és úgy mosolygott, mint egy tök. Maga sem tudta, miért, de hirtelen szükségét érezte. Egyszer csak az oldalára fordult, és a mellkasához szorította kedvenc plüssét. Egy hatalmas csibe volt, ami puha volt és ruganyos, ezért még párnának is kiválóan lehetett használni.

Körülnézett a szobában, ami még mindig tele volt dobozokkal. A régi házuk túl messze volt az új iskolájától, ezért a szülei úgy döntöttek, kicsit közelebb költöznek. Ez persze rengeteg pakolást jelentett számára, hacsak nem akarja olyan kopáran hagyni a lime zöld falakat, mint amilyennek azok most árválkodtak.

- Kezdjünk is neki! - ugrott ki az ágyából.

Körbenézett, és erősen gondolkodott, mit merre kéne tennie. Végül gyorsan feladta, és valami furcsán üres érzés kerítette hatalmába, ahogy visszahanyatlott az ágyára.

- Ah... Unatkozom... Talán fel kéne hívni valakit.

Ujjai gyorsan pörgették a névjegyzékét, de hirtelen senki megfelelőt sem talált. Végül csak kitárta a karjait, és nyitott tenyerében a telefonjával addig feküdt ott, míg arra nem ébredt, hogy az ablakából nem látja többé a napot.

Egészen részletesen megszemlélve pedig észrevette, hogy a holdat sem. Sűrű felhők takarták az éjszakai égboltot, olyasfajták, amikből hatalmas vihar szokott kerekedni.

Másnap kiderült, tényleg viharfelhők voltak. Egy hatalmas villám ébresztette hajnalban, és kissé összerezzent tőle.

Ezek után már esélytelen volt visszaaludnia, lement hát a konyhába, és egy vaníliás kávé társaságában kezdett el készülni az iskolába.

A szülei úgy két órával később keltek.

- Jó reggelt! - lépett ki egy pocakos alak nagyokat ásítva. Fejét lehajtotta, egészen bódult volt még az álmosságtól.

- Jó reggelt, papa! Kérsz reggelit?

- Mi a menü? - lett éber azonnal a középkorú férfi.

- Palacsinta.

Feldobta az éppen sülő darabot, majd az pörgött egyet a levegőben, de túl messze landolt a serpenyőtől, és a fele lelógott róla.

- Illetve annak készül. De lehet el fog még tartani egy darabig - nevetett, miközben lekapargatta az odaégett tésztát a serpenyő széléről.

- Add csak ide! - vette át az eszközt anyukája tőle. - Majd én megcsinálom, te csak ülj le enni.

- Biztos? Köszi, mama!

Egy puszit nyomott az arcára, és már sietett is ki a konyhába apja mellé.

- Tegnap aludtál, mikor hazaértünk, és nem is kérdeztük. Milyen volt a suli?

- Elég jó...

- Ez nem hangzott meggyőzően - szólt bele a beszélgetésbe az anyja is.

- Pedig tényleg! - kiáltott kissé hevesen is. - Furcsa volt, ennyi az egész.

- Kicsim, ha valami baj van, azt tudod, hogy mindenképpen elmondhatod nekünk.

A hang egyre közelebbről jött, ahogy a friss palacsinták illata is. Hiába Mr. Denon volt a pék, de az anyukája sem volt analfabéta a konyhában.