Fogalmam sincs, hogy meddig beszélgettünk még aznap. Én meséltem neki a Tündérekről, ő pedig a szülővárosáról, és a matematikáról, azon belül pedig főként a statisztikáról. Az igazat megvallva, a végén már kezdtem kissé féltékeny lenni a matekra, ugyanis NamJoon akkora szenvedéllyel és beleéléssel mesélt róla, ahogy más emberek a párjukról, vagy ahogyan, én róla, a Szomszéd fiúról.
Éppen egy telefonhasználati statisztikáról mesélt nekem abban a pillanatban is, én azonban már kezdtem elálmosodni, szóval kissé sem kulturált módon ásítottam bele mondandójába. Rögtön nagyon elszégyelltem magam, mert bár tényleg nem különösebb módon izgattak a különféle statisztikák, NamJoon szájából még ezekről is élvezet volt hallani.
- N-ne haragudj! Csak egy kissé elfáradtam már, de folytad csak. - mosolyodtam el, miközben felé fordultam, de ő továbbra is csak a sötét eget és a Holdat kémlelte.
- Ha álmos vagy, jobb lenne mennünk. - felelte, majd felém fordította íriszeit. Egy pár másodpercig csak gyönyörködtem arcában, amit a Hold fénye és a tőlünk nem messze található utcai lámpa fénye tökéletesen megvilágított, majd végül megszólaltam.
- Ne, kérlek! Beszélj még! - csúszott ki a ajkaim között, mire gyorsan oda is tapasztottam tenyerem a számra, és vörös fejjel fordultam vissza az égbolt felé.
- Fura vagy! - nevetett fel mellettem NamJoon, mire csak durcásan fordítottam neki hátat, s inkább a füvet kezdtem el kémlelni. Természetesen szívem ismételten sokszorta gyorsabban vert a szokottnál, és az arcomat borító pír is kezdett egyre csak élénkebb színet felölteni.
- Most megsértettelek? - kérdezte NamJoon érdeklődő hangnemben, majd tenyerével végig simított vállamon, mire kirázott a hideg, s érintése nyomán a bőröm felforrósodott. Csak reménykedni tudtam abban, hogy ő ezt nem érezte meg. Miután végig simított karomon, keze megállapodott a derekamon, és éreztem, hogy közelebb kúszott hozzám a fűben. - Nem akartalak megbántani. - mondta érzelemmentes hangon, ami nagyon furcsán hatott az iménti kedves gesztusa után. - Számokban mindig jobban kitudtam fejezni magam. - nevetett fel halkan, majd hüvelykujjával párszor végig simított derekamon. - Te vagy az első olyan barátom, akinek nem az az érdeklődési köre mint nekem, szóval nem tudom, hogy hogyan kéne kezeljelek téged. A matektagozatos barátaimhoz képest tényleg furcsa vagy, de ezt nem rossz indulatból mondtam SeokJin. - mondta, majd elengedte derekamat, és ahogy a hangokból ítéltem, felült.
- Barátok vagyunk? - kérdeztem végül, miután nagy nehezen erőt vettem zavaromon, és én is felültem a fűben, testemmel felé fordulva.
- Akár lehetnénk azok is, nem gondolod? - mosolyodott el, aminek köszönhetően újra megpillanthattam szívmelengető gödröcskéit, de természetesen ezzel egy időben a pillangó szerű lények is megjelentek a gyomromban.
- Én örülnék neki. Mármint annak, ha barátok lennék. - feleltem, majd nekem is felfelé görbültek ajkaim.
- Nagyszerű! - csapta össze tenyerét, ami ebben a helyzetben kissé furán vette ki magát, de nem sokat foglalkoztam vele, hiszen az egész kialakult helyzetet furcsának és zavarosnak tartottam. - SeokJin - szólalt meg ismét, pár légvételnyi csönd után - Most már azonban tényleg mennünk kéne. - ezt csak egy aprócska bólintással nyugtáztam, majd felálltam, és el kezdtem szedelődzködni, mert idő közben a festékes készletemet is jól szét pakoltam.
A hazafelé tartó út elég csöndesen telt. Mindketten a saját gondolataink között jártunk, és a saját gondolataink között őrlődtünk, így már csak arra eszméltem fel, hogy megérkeztünk a házunk elé.
- Jó éjszakát! -fordult felém NamJoon, majd el is indult a szembe levő hatalmas, szépen kivilágított családi ház felé. Szomorkásan néztem utána. Olyan szép délutánt és estét töltöttünk együtt, hogy nem tartottam megfelelőnek hozzá ezt az elköszönést. Nem akartam, hogy erről a csodás napról ez az emlék maradjon meg leginkább, így hát utána kiáltottam,és elé szaladtam, még mielőtt kinyithatta volna a bejárati ajtajukat.
- Várj! Izé... - kezdtem el makogni, mire ő csak kérdő tekintettel vizslatott engem - Tudom, hogy nem túlságosan vagy oda a művészetért, és hogy ez a kép sem lett túl valóságos, de szeretném, ha elfogadnád. - húztam halvány mosolyra ajkaimat, majd felé nyújtottam a festményt, melynek a közepén egy egészen élethű tölgyfa állt, körülötte pedig kis, lila hajú tündérek jártak táncot.
- Köszönöm. - mosolyodott el édesen NamJoon, majd kivette a kezemből a képet. - Örülök, hogy nekem adtad. - nézett mélyen szemeimbe, mire én egy pár pillanatig köpni-nyelni nem tudtam.
- Hiszen, neked csináltam. - motyogtam végül, alig hallhatóan, miközben tekintetemmel az cipőinket kezdtem el vizslatni.
- Igaz, tényleg. - kuncogta el magát, mire ismételten rávezettem íriszeimet, és igyekeztem minél jobban magamba vésni azt a képet, ami elém tárult. Kim NamJoon, a Szomszéd fiú, az én festményemmel a kezében, miközben édes kacajra húzza ajkait, gödröcskéi megjelennek az arcán, és rakoncátlan tincsei össze-vissza libbennek az esti lágy szélben. Azt hiszem, ez az a gyönyör, amit még Picasso sem lett volna képes megfesteni. Ez túlságosan is emberfeletti ahhoz, hogy bárki is megörökíthesse itt, a Földön. Bár, talán jobb is ez így.
- Na jó, én akkor megyek is. - szólaltam meg végül, miután kellőképpen kigyönyörködtem magam NamJoonban. Helyesbítve, amikor már kellőképp kigyönyörködtem benne magamat ahhoz, hogy meg is tudjak szólalni. - Jó éjszakát NamJoon! - mosolyodtam el féloldalasan, majd megfordultam, és - még mindig - hevesen dobogó szívemmel kezdtem el baktatni a házunk irányába.
- Jó éjszakát, SeokJin! - kiáltott utánam, mire egy újabb mosoly szökött fel orcámra. Sosem szerettem, ha a teljes nevemen szólítottak, mindig is túl komornak és hivatalosnak éreztem, de amikor NamJoon szólít így, az valahogy egészen más. Az ő szájából olyan kedvesnek és csilingelőnek tűnik a nevem, mintha nem is az enyém lenne, hanem valaki egészen másé. NamJoon szájából a SeokJin olyan szívmelengető, szívmegdobogtató. Ez igazán furcsa, nem igaz?
Miután beléptem a házba, Édesanyám kíváncsi tekintetével találtam szembe magamat.
- Leskelődtél az ablakon, jól gondolom, igaz? - néztem rá szúrós tekintettel Szülőmre, de magamban igazából csak jót nevettem rajta. Sosem változik.
- Nem mindennap töltöd az idődet egy olyan rendkívül helyes és okos fiúval, mint amilyen NamJoon is! - húzta huncut vigyorra ajkait, mire csak megforgattam szemeimet, és levetettem magam a Nappalinkban árválkodó, vaj színű kanapéra.
- Taehyungot és Yoongit nem tartod tán jóképűnek? - kérdeztem szórakozottan, mire csak megcsóválta fejét, majd leült mellém az ülőgarnitúrára.
- Dehogynem! Viszont ők a barátaid, míg... - azonban nem hagytam, hogy befejezze mondandóját, ugyanis - kissé illetlen módon bár, de semmi tiszteletlenséggel a hangomban - a szavába vágtam.
- NamJoon is csak egy barátom, Anya. - néztem rá egy kissé lemondó mosoly kíséretében, mire egy hatalmas tarkóra csapást kaptam válaszul.
- Kim SeokJin! Talán vaknak nézed te Jó Anyádat? - Na igen. NamJoon ajkai közül tényleg sokkal szebben szökik ki az a szó, hogy SeokJin.
' Ha már gyönyörű jellemed és küllemed megfesteni nem is tudom, kinézeted és szavaid teljességgel magamba szívom. '
Sziasztook^^
Itt lennék Nektek a folytatással, nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket!!❤️❤️
Nagyon Szépen Köszönöm az eddigi visszajelzéseiteket, örülök, hogy már ennyien kedvelitek a történetem!😊❤️
Szép Estét Nektek^^
VOCÊ ESTÁ LENDO
IQ bajnok a szomszédból ||NamJin||
Fanfic- Nem értem. Egyetlen egy matematikai fogalom se definiálja azt, ami közöttünk van. Rengeteg könyvet elolvastam, de nem kaptam választ ezekre a furcsa érzésekre. - NamJoon, mondtam már, hogy a Szerelmet ne a Tudományban, hanem a Művészetben, Magadba...
