IQ bajnok a szomszédból ||NamJin||

12. rész

Az ablak - egyébként patyolat tiszta - üvegét, most különféle méretű és formájú esőcseppek lepték el. A kint elterülő természetből csak igen kevés látszódott, minden, mi kint volt fellelhető, csak igazán halványan s elmosódottan volt jelen. Az ablak előtt egy igen magas, fekete kabátba burkolózott férfiú állt, aki az elmosódott tájat szemlélte. Arcának csak bal oldala látszódott, de az is valami olyan elbűvölő és gyönyörű látványt nyújtott - hogy képes volt egyedül beragyogni az egyébként sötét, borongós hangulatú szobát. Lilás tincsei kissé kuszán álltak feje búbján, de ez csak még természet felettibb látványt nyújtott az ablak előtt álldogálónak.

- Milyen gyönyörű festmény lett, Jin! Talán eddig, az egyik legjobb. - édesanyám hangja szakított ki gondolataim közül, s kissé megilletődötten tettem le az ecsetet kezemből, hogy felé fordulhassak.

- Valóban? - kérdeztem zavartan, majd visszapillantottam a majdnem kész alkotásomra. Elvesztem a részletekben, aprólékosan tanulmányozva az ablak vonalát, az esőcseppek útvonalát - s megint belemerülhettem gondolataim örvényébe, ugyanis ismételten anyám hangja hozott vissza a valóságba.

- NamJoonnak készítetted? Biztos nagyon tetszeni fog neki! Mintha valóban ő állna a képen és nem is festve lenne! - vidáman mosolygott, büszkén végig simítva vállaimon, én azonban csak szégyenkezve sütöttem le pilláimat.

Noha, Kyungillal készültem randevúra, én mégis NamJoonról készítettem portrét, s bár nem tűnt fel, hogy Őt festegetem éppen, kezeim - úgy látszik -, automatikusan az Ő mivoltát örökítették meg.

- Nem szándékoztam neki adni. Magamnak készítettem. - vontam vállat nem törődöm módon, ám a szívem sajgott, akárhányszor csak a tegnap előtti párbeszédünk jutott eszembe Nammal, s az azt elkövető kínkeserves éjszaka.

Mert bár sosem voltunk együtt NamJonnal, s nem is ismerjük egymást olyan régóta, a viszonzatlan szerelem érzete, s a tudat, hogy; eltávolodtunk - igazán elkeserítő és nyomasztó, még annak ellenére is, hogy tudom, néhány órán belül egy fantasztikus fiúval van találkozóm, aki segíthet velem elfeledtetni a lila hajú, szomszéd fiút.

- Miért vagy olyan mélabús Kicsim? - anya maga mellé húzott az ágyamra, s vállamat átkarolva figyelt aggódó szemekkel.

- Délután randim lesz valakivel. - halványan elmosolyodtam, úgy pillantva kíváncsi szemeibe, s magamban konstatáltam, hogy íriszeim mennyire is hasonlítanak az övéire. Apa mindig azt mondogatta, hogy pontosan olyan vagyok, mint anya, én azonban mindig is arra vágytam, hogy olyan markáns és férfias lehessek, mint az apám is volt.

- Úristen! Ezt miért csak most mondod? NamJoonnal, ugye? Elhívott egy randevúra? Mit fogsz felvenni? Hova fogtok menni? - pillanatok alatt váltott át aggódó édesanyából, izgatott tini lányba, s féloldalas mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy felpattan mellőlem az ágyról, izgatottan forogva egyet tengelye körül - akárcsak egy boldog királynő.

- Nem NamJoon hívott el. - először csupán ennyit mondtam neki, mire meg is állt minden nemű cselekedetében, döbbent szemekkel pislogva rám. Mintha hirtelen össze rakódtak volna a képkockák elméjében, szomorkás arccal ült vissza mellém, újra átkarolva vállamat.

- Mi történt köztetek? Azt hittem, hogy tetszik neked. - gondoskodóan simított ki egy tincset szemem vonalából, úgy várva válaszomat.

- Azt hiszem, hogy mi, szóval mi már nem vagyunk barátok. - eddig csak gondolataim között fogalmazódott meg eme mondat, de ahogy kimondtam, torkom összeszorult, s tehetetlenül futtattam ujjaimat szőkés hajszálaim közé.