IQ bajnok a szomszédból ||NamJin||

7. rész

Fogalmam sincs, hogy meddig állhattunk még NamJoonnal, egymás karjaiban s tekintetében elveszve, a gyönyörű természet lágy ölén, de mint minden csodás és idilli pillanatot, ezt is megtörte valami, ez esetben azonban inkább valaki, aki úgy gondolta, ezt az időpontot kell választania arra, hogy felhívja Namot. 

A lila hajú fiú morgolódva húzódott el tőlem, hogy zsebéből előhalássza idilli pillanataink megrontóját, de amint megpillantotta a készülék képernyőjén kiírt nevet, komor tekintete pillanatok alatt szűnt meg létezni, s mosolyogva húzta el a "hívás elfogadása" ikont.

- EunHa, szia! Mi újság? Nem, nem zavarsz, mondd csak! - fecsegett vidáman NamJoon, majd kissé arrébb sétált tőlem.

EunHa. Ez az egy név lebegett előttem, s a kétségbe esés fájdalmas fuvallata oly' hirtelenjében csapott arcon, hogy még meg is szédültem, így kénytelen voltam leheveredni a kissé nedves fűbe. NamJoont figyeltem, ahogy  - továbbra is vigyorogva - beszélget egy lánnyal, miközben én egyedül, magányos üldögélek a fűben. De ugyan, mire is számítottam én pontosan? Hogy egymás karjaiban állunk majd az örökké valóságig, és hogy boldogan halunk meg, miközben fehér lovon lovagolunk el a Naplemente irányába? Hiszen, ilyen is csak a mesékben történik meg, nemde? Hiszen, túl tökéletes is lenne ez a befejezés az én tökéletlen lényemnek, igaz? EunHa, minden bizonnyal NamJoon barátnője, vagy jövendőbeli barátnője. A lényeg az, hogy én csak egy barátja vagyok, semmi több. Miért is reménykedtem én ennél többen? Miért is gondoltam, hogy lehetne ennél több közöttünk?

- Hé, SeokJin, minden rendben van? - hallottam meg mellőlem NamJoon kedvesen csengő hangját, majd ujjait, melyek arcomon simítottak végig, de érintése túlságosan fájt s perzselt ahhoz, hogy elviseljem, így ellöktem magamtól kezét, és kissé talán túlságosan is ingerülten pattantam fel mellőle a földről - ahova idő közben ezek szerint ő is letelepedett.

- Most meg mi - ám nem hagytam, hogy befejezze kérdését, úgy sem tudtam volna rá semmi észszerűt válaszolni, így inkább saját mondandómmal közbe vágtam.

- EunHa! Nagyon szép név, egyik évfolyamtársamat is így hívják. Bár már akkor a tiéd is. - nevettem fel kissé erőltetetten, majd a felismerés szele is megcsapott végre. Hát hogyne! Hiszen NamJoon azt mondta, hogy egy matektagozatossal lógott a héten, és EunHa is matektagozatos. Ráadásul gyönyörű, kedves és rendkívül okos lány.

- Ezek szerint akkor te is ismered! - mosolyodott el szórakozottan, miközben ő is felkászálódott a földről és leporolta nadrágját. - A szüleink nagyon jóban vannak egymással, régen egy iskolába jártak. Tudod, vele voltam a múlt héten is. Nagyon jól nevelt lány. - szívem akaratlanul is összeszorult, s hogy az arcomra kiült fintort leplezni tudjam, inkább a másik irányba fordítottam el arcomat.

- Igen, és nagyon okos is. Biztos rengeteg közös témátok van. - kuncogtam el magam, de éreztem, hogy szívem egyre több, aprócska darabbá hullik szét közben. - Jó, ha az embernek van olyan barátja, akivel azonos az érdeklődési körük, főleg akkor, ha ő igazán szép teremtés, nem igaz? - bökdöstem meg könyökömmel NamJoon felkarját, huncutul húzogatva szemöldökömet, de gondolatban már legalább huszadjára pofoztam fel magamat. Végül is, bele kell törődnöm a barát zónába, nem? Ennél többet amúgy sem reméltem, sőt még ennyit sem.

- Igen, valóban bájos teremtés. Tudtad, hogy a neve is ezt jelenti? Bájos virág, igazán találó. - mosolyodott el, maga elé meredve, én pedig éreztem, hogy az eddig csak mellkasomat nyomó fájdalom, már a testem minden egyes pontja felé kivetette a hálóját.

- Köszönöm szépen, hogy elhoztál ide NamJoon, most már úgy hiszem, indulhatunk. Az ihletet már megkaptam. - fordultam el tőle, s a kis híd felé vettem az irányt - amin keresztül vissza lehet jutni a biciklijeinkhez. Már a rozoga fahíd közepén járhattam, mikor két tenyeret érzetem meg csípőmön, s egy lágy - más esetben boldogsággal eltöltő - , most azonban inkább keserűségként belém csapó hangot hallottam meg, melynek tulajdonosa a lila hajú barátom volt.