IQ bajnok a szomszédból ||NamJin||

18. rész

- Klimt a szecessziós stílus egyik legismertebb képviselője volt, és mint már tavaly tanultuk, a szecesszió kivonulást, elkülönülést jelent, azaz... - egy újabb tanév, egy lehetőség az újra kezdésre. Azonban, ahogy mondani szokás; minden kezdet nehéz. Ez pedig most sem volt másképp. Az élet hullámvölgyek sorozata, a sors nekem meg talán többet szánt belőlük, mint kellett volna, és nem voltam biztos benne; nem voltam biztos magamban, hogy vagyok-e olyan erős és kitartó, hogy egyedül is kimászok a gödörből, amelybe saját magamat taszítottam.

Az új tanév már két hete elkezdődött, a Nyárzáró Fesztivál pedig a legtöbbek számára már nem volt más, mint egy, a sok nyári kaland közül, melyet fájó szívvel sírtak vissza emlékeikben, miközben a padot koptatták. A gimnazista diákok hormonjai ilyenkor jobban tomboltak, mint tavasszal; a természettudományi teremtől kezdve a festő szobáig minden asztalon megtalálhatóak voltak a diákok titkai karcolva-vésve; kisebb és nagyobb szerelmek nevei, kikkel táborokban, fesztiválokon, vagy éppen egy szórakozóhelyen ismerkedtek meg.

Taehyung minden ősszel tele volt energiával – ellentétben kicsiny csapatunk minden más tagjával –, és azt mondogatta, azért ez a kedvenc időszaka az iskolai létben, mert ilyenkor még mindenki arcán ott virít a sok nyári emlék, a sok kimondott és kimondatlan szó, a napsütötte bőrön ragyogó mosolyok.

Figyeld csak meg, hogy ilyenkor még a legszürkébbek is kivirultak! – körbe lestem az osztályban, miközben Lee tanárnő a táblánál magyarázott hevesen a szerelemről, és arról, hogy Klimt, a festő, aki aranyban festett, s kit később, magát is aranyba öntötték; mennyire ragyogóan tudta ábrázolni a teljes odaadást. Körbe lestem,és ábrándos tekintetekkel találtam szembe magam, akik elméjük mélyén valahol máshol voltak, vagy talán valaki más szájában voltak épp. Azon gondolkodtam, vajon, ha tükröt tartanának most elém, mit vélnék felfedezni a saját arcomon?

Fakó színek a festő önarcképén...

- És elérkeztünk a személyes kedvencemhez: A Csók. Klimt egyik leghíresebb festménye, mely egy fiatal párt ábrázol. A férfi szelíden vonja magához a porcelán arcú hölgyet, hogy egy lágy csókot leheljen annak arcára, miközben amaz karjait a férfi nyaka köré fonja, és szemeit lehunyva merül el a szerelmes pillanatban – a szerelemnek számtalan formája van. Plátói és viszonzott, boldog és boldogtalan, elillanó és örökkévalóságig tartó, törékeny és erős – számtalan ellentét jellemzi, de vajon tényleg csak ezek a szélsőségek léteznek? Nem lehet valami egyszerre plátói, és közben mégis viszonzott? Boldog, de végtelenségig keserű is egyben? Hirtelen elillanónak tűnő, s mégis örökké tartó? Egy törékeny szerelem, mely a felszín alatt erősebb, mint bármi ezen a Földön?

A tanárnő hangja távolról csengett, ahogyan a susmorgó osztálytársaké is. A kezem folyamatosan járt, a toll hegyével betűket alkottam egymás után, melyek később szavakat, s talán egész mondatokat is formáltak, értelmet mégsem leltem bennük. Figyeltem, meredten bámultam a füzetemre, és közben remegtem. A toll kiesett a kezemből, én pedig felocsúdva, utána nyúltam, egyenesen a földre, a pad alá, s pár pillanatig még ott tartottam a fejemet, mintha csak hűvös vízbe mártottam volna, felfrissülést várva tőle, mely mégsem érkezett.

A Csók. A Szerelem. A Gyengédség. A Vágy. A Fájdalom.

Egyszer megkérdeztem valakit, hogy hisz-e Istenben, ő pedig olyan határozottan vágta rá, hogy nem, hogy néhány pillanat erejéig saját hitem is megremegett. Azt mondta, hogy nem hisz semmiben, amely nem bizonyítható tudományosan, aztán mégis, a szemembe nézett, és azt suttogta, hisz abban, hogy mi ketten mégis okkal vagyunk együtt. Én pedig, abban a pillanatban már biztosan tudtam, hogy szeretem. Szerelmes voltam belé. Aznap éjszaka a tündérekről meséltem neki, ő pedig az ősrobbanásról nekem; és én azt gondoltam, a szerelem a legszebb, legkülönlegesebb és legvarázslatosabb dolog a világon.