IQ bajnok a szomszédból ||NamJin||

14. rész

   A késő augusztusi napsugarak fényesen világították meg a várost, a hőmérséklet még az épp tűrhető kategóriát súrolta, a tanulók sokasága pedig nagy viháncolások közepette érkezett meg a nyárt búcsúztató – mára már hagyománnyá vált – iskolai fesztiválra.

A lányok mindenféle színes, vidám ruhákba bújtatták testüket, a fiúk pedig – alaktól és izomzattól függetlenül – az izompólót részesítették előnyben ezen a meleg, nyári napon. Mosolyogva fordultam körbe. Amint elkezdődik az év, a tagozatok közötti versenyzés és ellenségeskedés ismét meg fog jelenni, ezekben a napokban azonban mégis, nem voltak énekesek, nem voltak táncosok, rajzosok, irodalom vagy éppen matek tagozatosak – csak egy hatalmas, vidám, az iskolát a háta közepére sem kívánó diáksereg.

Én pedig ezeket a különleges napokat kedveltem a leginkább.

- Jin hyung, itt vagyunk! Megjöttünk! – lelkes kiáltozás szakított ki elmélkedéseimből, én pedig széles mosollyal az arcomon fordultam a hangforrás irányába. Taehyung – a napszemüveges, kissé fáradtnak tűnő Jungkook karját rángatva – igyekezett felém, mögöttük Hoseok és Yoongi, vagyis a friss szerelmespár andalogtak – látszólag hevesen beszélgetve valamiről –, a sort pedig Jimin zárta egy csinos lánnyal az oldalán.

Mikor mindannyian észrevettek, vidáman intettek felém és megszaporázták lépteiket, a mindig hiperaktív Taehyung mögött sétálva, aki most sem hazudtolta meg önmagát; hatalmas lépésekkel igyekezett felém jellegzetes, téglalap alakú vigyorával az arcán.

- Hyung, hadd mutassak be neked valakit! – alig értük el egymást, Jimin máris előre rángatta barátnőjét, s izgatott csillogással íriszeiben kezdett heves mutogatásba. – Jin hyung, ő itt a barátnőm, Yerim. Yerim, ő pedig itt a baráti társaságunk aggastyánja, a mi drága Kim Seokjinünk. – A lány szégyenlős mosolyra húzta ajkait, majd zavartan hajolt meg előttem, ujjaival hullámos, vállára omló tincseit csavargatva.

Egy lenge, sárga ruhát viselt, enyhén térd fölé érőt, talpait pedig egy ezüst szandálba bújtatta bele. Rakoncátlan, hullámos, fekete tincseit egy piros – kissé már fakó – hajpánttal fogta hátra, ez az összhatás pedig egy egészen szelíd, kislányos külsőt kölcsönzött neki.

- Oppa, nagyon örülök, hogy megismerhetlek! Jimin-ah már nagyon sokat mesélt rólad – izgatottan szorította meg barátja ujjait, egy pillanatra se engedve el azokat. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van – több vizslató férfiszempár figyelte őt azokban a pillanatokban –, de én csak egy biztató félmosolyt görbítettem fel ajkaimra, viszonozva meghajlását.

- Enyém a megtiszteltetés, hogy megismerhetlek! Amikor Jimin elújságolta, hogy barátnője van, először nem igazán akartam elhinni neki, de nagyon örülök, hogy végre találkozhatok veled! Jimin, minden bizonnyal nagyon szerencsés vagy vele! – fordultam alacsony barátom felé, aki egy hálás mosollyal viszonozta gesztusomat, s látszólag egy nagy kő esett le a szívéről azzal, hogy – bár csak jelképesen –, de áldásomat adtam rájuk.

- Jin, barátod merre? – rángatta meg hátulról pólómat Yoongi, mire összeráncolt szemöldökkel fordultam feléje, és már kezdtem is volna a szokásos hegyi beszédembe arról, hogy bizony, a barátomnak neve is van, amin nyugodtan hívhatná őt, de a következő pillanatban meghallottam a hangját, a szívem pedig nagyobbat dobbant a kelleténél.

- Sziasztok! Sokat kellett rám várnotok? – kissé rekedtes, kellemesen magas hangtónusa a már jól megszokott libabőrt szöktette fel napbarnított karjaimra, a mostanság pedig levakarhatatlannak bizonyult mosoly még nagyobb ívet öltött fel ajkaimon.