tartózkodó kérelem (BTS fanfiction)

1.rész-Tökéletesen tökéletlen döntés

•2017. április 15. Magyarország, Budapest

Mosolyogva léptem át a házunk küszöbét, végleg kilépve az unalmas hétköznapjaimból, ahol dolgoztam és dolgoztam, hogy egyszer beteljesülhessen az álmom. A szüleim még csak el sem köszöntek. Egyáltalán nem támogatnak és nem is fognak. 

Egyedül vagyok, de mégis...olyan boldog.

Lehunytam a szemeim. Semmi sem fog hiányozni. A nehéz poggyászom húzva magam után végleg kiléptem a ház területéről.

Soha többé nem jövök vissza. Soha. 

A szüleimmel összevesztem, mert szerintük hülyeség kiköltöznöm egyedül ilyen fiatalon Dél-Koreába. Már az nem tetszett nekik, hogy ahelyett, hogy egyetemre mentem, inkább dolgozni kezdtem, hogy megkeressem a kellő összeget a kiköltözéshez.

Mikor gimnazista voltam, minden nyáron kisebb-nagyobb munkákat végeztem, és amikor befejeztem a sulit, majdnem két évig szorgalmasan dolgoztam és tanultam, hogy minden jól menjen. Nagynehezen megtanultam koreaiul, ami még mindig nehezen megy, de igyekszem. 

Annyi mindent el kellett rendeznem...az utat, a helyet, ahol majd lakom, a pénzem is el kellett osztanom, és munkát is kellett találnom. Szerencsére a lakhely és a munka gyorsan megoldódott, mikor egy koreai hirdetőoldalon rátaláltam egy nénire, akinek van kiadó szobája, meglehetősen olcsón, és felvettem vele a kapcsolatot. 

Kiderült, hogy van egy kávézója, ahova keres egy munkást viszont nem tudna neki sokat fizetni. Végül megbeszéltük, hogy kiveszem a szobát és dolgozom nála. Ő a fizetésemből levonja a lakbért és minden hónapban ad egy minimális összeget. Nem sokat, de így mindketten jól járunk. Kezdetnek szerintem ez jó. Így hát két gondom megoldottam, viszont ott az út, ami elég drága volt, és még félre kellett tennem pénzt is. Igaz, nincs sok pénzem és a szüleim se támogatnak, de valahogy majd megoldom, ha gond lesz. Most csak Szöul és Jimin kockahasa érdekel.

Nagyot sóhajtottam és megindultam a legközelebbi buszmegállóhoz, ahol felszáltam arra a buszra, amire nekem kellett, majd pár átszállás után megérkeztem a repülőtérre.

Ott is sok várakozás, becsekkolás, jegy rendezés és össze-vissza járkálás, mire végre felszálhattam a repülőre. Leültem a helyemre és nagy levegőt vettem. A szívem eltöltötte a boldogság. A tudat, hogy teljesül az álmom...csak a folyamatos vigyorgást tudta kihozni belőlem. Először utaztam repülőn. Kicsit féltem, de inkább rettentő izgatott voltam. 

Amikor felszállt a gép...kényelmesen elhelyezkedtem az ülésemen és kinéztem az ablakon.

Hiányozni fogok valakinek? Kötve hiszem. Igaz barátaim nincsenek. Csak pár ember, akivel olykor beszélgettem és tartottuk egy ideig a kapcsolatot, de mostanra nincs senki. A munka és a tanulás miatt nem volt időm semmi mással foglalkozni.

A szüleim? Nem tudom. Most mérgesek...lehet valamikor majd megenyhülnek.

Mivel sok átszállás volt, kicsit fáradt voltam. Mikor az utolsó átszállásnál felszálltam a gépre, ami Szöulba tartott olyan nagy szerencsém volt, hogy egy koreai kinézetű srác ült mellettem. Jó ideig vigyorogtam rá, hiszem KOREAI. Teljesen átjárt a fangörcs, de visszafogtam magam. Egy ideig nem vett észre, csak olvasott valamit, majd mikor felnézett, találkozott a tekintetünk.

-Annyeong!-intettem vigyorogva, mire a srác komoly arckifejezéssel nézett rám.

-Amerikai vagyok.-mondta angolul, mire, mint akit pofonvágott az élet kínosan vigyorogva bocsánatot kértem és előrefordultam.

Az utunk csendes volt. Kínos volt a légkör és már jó ideje BTS elvonásban szenvedtem, mivel a gépen nem lehetett használni se telefont, se laptopot. Aludni sem tudtam és folyton kényelmetlenül éreztem magam, úgyhogy csak az tartotta bennem a lelket, hogy mindjárt Dél-Koreában vagyok.

Igen. Hosszú idő után eljött az idő. Megérkeztünk. A stewardess szólt, hogy leszállunk, én pedig csak vigyorogva, majdhogynem könnyes szemekkel ültem a helyemen. És igen emberek. Leszálltunk. Amikor kiléptem a repülőből és ráléptem a koreai betonra, jöttek a könnyek.

-Koreai beton...koreai reptér...koreai oszlop!-mondtam magyarul majnem sírva és akkor...igen...megöleltem az oszlopot-Koreai oszloooop!-kiáltottam és megölelgettem-Annyira boldog vagyok!-kiáltottam sírva.

Nem tudom, hogy néztek rám az emberek, de nem is nagyon érdekelt. Varga Hanna, a retardált kpop fan megérkezett Szöulba. 

Mikor már eléggé megszeretgettem szerencsétlen oszlopot, kisírt szemekkel, indultam a cuccaimért. Amikor azokat összeszedtem, leültem a várakozóba és bekapcsoltam a telefonom. Az igazat megvallva, minden átszállásnál a telefonomon lógtam, szóval szegény túlterhelten, de bekapcsolt. Mosolyogva néztem rá az üzenetekre, de egyszercsak kikapcsolt. 

Lemerült. Minden a telefonomon volt. Minden. A néni lakcíme és minden más oda volt beírva. A kezeim remegni kezdtek. Pánikba estem.

Mi tegyek? Semmit sem tudok. Itt ragadtam a reptéren egyedül.

"Ez volt az első leckém...magától az élettől."