bizalmigyakorlat || baekyeol ≪ finished ≫

1.

Található benne rejtett utalás, káromkodás és egyéb, így mindenkinek csak saját felelősségére! (laza +16)!

Az a legszebb az emberben, hogy egyáltalán nem tökéletes.

Kár, hogy én erre nem jöttem rá gimnáziumi életem során. Kezdve az átkozott öcsémmel, aki egyáltalán nem volt olyan kimerítő és fárasztó, mint ahogy tizenévesen gondoltam. Megszámlálhatatlanul sokszor bántottam őt szavakkal, úgy, hogy igazából meg sem érdemelte őket.

Az átkozott bátyámmal, aki ugyanazt csinálta velem, mint én az öcsémmel. Észre sem vettem, így természetesen saját viselkedésemen nem változtattam, az övét, pedig nem próbáltam megérteni.

Az átkozott szüleimmel, akik értem dolgoztak a nap huszonhat órájában. Ebből azonban semmit sem fogtam fel, figyelemhiányosan követeltem, hogy csak rám gondoljanak, ne a munkájukra. Hogy ne legyen több túl óra, ne dolgozzanak estig, hanem jöjjenek el velem vásárolni, csinálják velem ezt meg azt. Utáltam őket, azért mert megteremtettek nekem egy olyan fényes lehetőséget, amit azóta sem tudok megköszönni nekik...

Az átkozott iskolával, amiben igazából semmilyen bántalom nem ért, csak én kentem a saját hülyeségem rá, használtam vászonként, hogy több okom legyen, arra hogy szenvedjek.

Az imádott nagyszüleimmel, akik az egyedüli tényleges megoldhatatlan problémaként szolgáltak az életemben. Nekik nem kellettem, ők igazából gyűlöltek. Ők voltak azok, akik nem tudták elfogadni, hogy más vagyok, mint amilyennek gondoltak. Viszont én a szeretetemet feléjük irányítottam. Egyszóval egy olyan megoldhatatlan érzelmi síkra keveredtem, ahonnan elég nagy macera volt kikecmeregni.

Azonban egyiket sem találtam abban a pillanatban annyira idegesítőnek, mint amikor már három perce nem csináltam mást csak a kanapén heverő, teljesen idegen srácot bámultam. Hátán feküdve aludta az igazak álmát, miközben aprókat szuszogva jelezte felém, hogy még él.

Lassan belekortyoltam a még forró teámba és próbáltam felfogni mégis ki ez és mit kereshet a lakásunkba.

Furcsa zöldesszürke haja a szemébe lógott, kezeit mellkasa előtt összefonva tartotta. Kifejezetten helyes arca, pedig szinte hívogatta a tekintetemet. Ami egyből feltűnt a számnak, kacér mosolyra húzódott, mindezt úgy tette, hogy az agyamnak idő kellett, amíg feldolgozta.

Szép, teljesen normális ajkai kicsit szétnyíltak, amitől még a szoba sarkában álló növényemet is gyönyörűnek láttam, miután vöröslő arccal odapillantottam.

Egy ember sem tökéletes, azonban őt egy másodperc tört része alatt annak fogtam fel.

Újabbat kortyoltam a kezemben tartott bögréből, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem tettem bele semmilyen ízesítést. Lesújtva engedtem magam mellé a jobb kezemet. Úgy ittam meg a reggeli teám felét, ahogy a legjobban utáltam és ez lehetetlennek tűnt.

– Baek, nem vagy késében? – hallottam meg magam mögül Sehun rekedtes hangját. Megfordultam, majd végig néztem, ahogy kockás hasára húzza fehér pólóját, amivel kiszakított a reggeli szokásos morfondírozásomból. – Bocsi – pillantott rám vigyorogva, mikor észrevette a feltehetőleg elég kiéhezett pillantásom.

– Semmi baj. Nyugodtan leveheted, ha szeretnéd – legyintettem pimaszul és röhögés közben újra a szürkészöld hajú fiúra néztem. – Amúgy ez ki a halál?

– Ki? – lépett mellém, majd leutánozva a pózt, amiben éppen tartózkodtam észrevette az idegent.

– Ja, ő Chan.

– Köszönöm, most már mindent értek – vágtam hozzá. – Ő meg ott Eugene – böktem a növényre. – Te is érted már a létjogosultságát, igaz?