bizalmigyakorlat || baekyeol ≪ finished ≫

6.

Eszméletlen megkínzottan éreztem magam. Egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol és mit csinálok. Visszahunytam a szemeimet, majd belefordultam a párnáim közé – legalább is ezt szerettem volna tenni, amikor feleszméltem, hogy nem az ágyamban vagyok.

Újra kinyitottam a szemem, de akkor hevesebb szívvel, magamat nem meghazudtolva, adrenalintól feltöltve, villámsebességgel. Felültem az ágyon, homályos látással próbáltam kitalálni, hogy mikor kerültem ide. Rémlettek képek a tegnapról, mely hatására a szívem egyre hangosabban kezdett dobogni.

Kezdtem emlékezni.

Lepillantottam Chanyeol kezeire, amik bizonyosan addig engem öleltek át, míg aludtam. Néztem a nyugodt arcát, és elmosolyodtam. Fogalmam sem volt, hogy mikor dőltünk le. Nem bírtam nem vigyorogni, mikor hunyorogva kinyitotta a fél szemét, mintha reggel lenne.

– Mit csinálsz? – Tenyerét a combomon tartotta, nem vette el. Kivörösödtem, de nem tudtam volna meg mondani, hogy akkor kezdtem, vagy már egy ideje ilyen állapotban voltam; természetesnek tűnt, hogy ég az arcom, mintha egész életemben mást sem csináltam volna.

– Hirtelen nem emlékeztem semmire. – Hangom rekedten csengett. Fejembe belecsapott az a furcsa, mégis kibírhatatlan fejfájás, ami miatt elfintorodtam, de gyorsan összeszedtem magam. – Azt hittem a szobámban vagyok.

– Azért ugye emlékszel? – Szemeibe furcsa fény csillant fel, mintha aggódott volna. – Mármint... nem tudom, melyikkel járok jobban.

Felhúztam a balszemöldökömet és érdeklődve vártam, hogy folytassa.

– Úgy értem – dörzsölte meg a szemét –, hogy melyik a rosszabb. Vagy érted, nem?

– Nem. Határozottan nem értem – ráztam meg a fejem, mire fogott és visszarántott az ágyba.

– Majd reggel visszatérünk rá.

Suttogta a fülembe, majd hatalmas kezeivel átkarolt és magához húzott. Belenyomtam a fejem a pulcsijába és lehunytam a szemeimet. Nem válaszoltam, ő sem beszélt tovább.

Hallgattam a zakatoló szívem és újra átéltem a tegnap estét...

Hét órával ezelőtt

Miután anyuéktól elköszöntünk elindultunk hazafele. Sehun megkönnyebbülve szorongatta Lara kezét előttünk sétálgatva. Nem igazán tudtam miről beszélgetnek – biztosan a közös élményeikről –, viszont minden harmadik pillanatban vagy röhögtek valamin, vagy összemosolyodtak. Jó volt rájuk nézni.

– Látszik, hogy ilyenkor teljesen kizárják a külvilágot – mondta egy fokkal halkabban Chanyeol, suttogva, de még úgy, hogy én halljam.

– Milyen volt velük színházazni? – sandítottam rá.

– Jó, mert amikor valaki a társaságukban van, egyedül, nem ilyen kiszorítók.

– Igen, azt tudom – mosolyodtam el. – Sehun soha nem csinál olyat.

Mint valami végszót, hagytuk a mondatot a levegőben és néztük, ahogy éppen röhögő görcs miatt botladozva haladnak előttünk.

Határozottan jót tett nekik, hogy egy hetet együtt töltöttek, úgy érzetem, mintha megint a kapcsolatuk legelején lennének. Furcsa időugrás volt ez, ami miatt eszembe jutott Daewon.

– Fázol?

Chanyeol hangja úgy húzott ki a gondolataimból, mint valami mentőöv a fulladozót a vízből.