What if.... /H.P. fanfic/SS+HG❤️/

8. A döntés

Hermione estefelé nem igazán akart lemenni vacsorázni, de mivel édesanyja már harmadszor kopogott szobája ajtaján, kénytelen-kelletlen megmosakodott, felöltözött és lement a konyhába. Piton már az asztalnál ült, és a jelek szerint őt várta.

- Jó estét, Miss Granger – köszöntötte a lányt semleges hangon, de fekete szemei figyelmeztetően összeszűkültek.
- Magának is, professzor! – mondta Hermione, majd kinyújtóztatta tagjait, és az anyjához lépett.
- Segítsek valamit?
- Ne, kicsim. Boldogulok. Ülj le, vacsorázz meg, mert hamarosan indulnotok kell – bár az utolsó mondatot lazán akarta kimondani, mégis érződött benne a szomorúság.
- Jaj, anya! Hamarosan karácsonyi szünet lesz, és hazajövök. Már csak két hét – ölelte meg anyját Hermione.

Piton gyengéden nézett a lányra, de gyorsan rendezte arcvonásait, majd megköszörülte torkát.

- Miss Granger, egyen valamit, mert fél óra múlva vissza kell mennünk – szólt csendesen a lánynak. – Már így is sokáig maradtunk.

Hermione ellépett édesanyjától, majd leült Piton mellé. Gyorsan bekapott pár falatot, míg a férfi egy csésze kávét töltött magába. Jól esett neki a koffein, mert hiába feküdt le reggel aludni, nem jött álom a szemére, és órákig forgolódott a nagy franciaágyban. Hermione is így lehetett vele, mert hirtelen a kávé felé nyúlt. Piton kérdő tekintetére csak ennyit mondott.

- Nem aludtam valami jól, és ilyenkor muszáj kávét innom.
- Értem – válaszolta a professzor, és visszahajolt kávéscsészéje fölé, de Hermione észrevette, hogy Piton szája széle felfelé ível.

„Vajon min mosolyog?" – gondolkodott el a lány. „Vajon azért nem tudott aludni, amiért én sem?" – ez járt Piton fejében, majd egyszerre emelkedtek fel az asztaltól.

- Amint látom, végzett a reggelivel – állapította meg Piton. – Indulhatunk?
- Azonnal, csak egy pillanat – kérte a lány, majd feliramodott a lépcsőn.

Piton az ajtónál várt rá. Percekig csendben álldogált, gondolataiba mélyedt. Enyhén megrázkódott, amikor valaki a vállára tette a kezét.

- Köszönöm még egyszer, amit tett – mondta Mr. Granger.
- Nincs mit köszönnie, uram!
- Mondja meg, mivel tartozom!
- De, Mr. Granger... - méltatlankodott Piton. Minek nézik őt? Nem lehet megvásárolni.
- Nincs semmi, amit szeretne, de fél, hogy nem kaphatja meg? – kérdezte sejtelmesen Hermione apja.

Piton nyelt egyet. Úgy nézett rá a férfi, ahogy régen Dumbledore. Mintha a veséjébe látott volna, mintha tudott volna valamit... valamit, amit nem akart elmondani senkinek.

- Nézze, Mr. Granger... - kezdte végül, de nem tudta befejezni, mert Hermione hirtelen mellé lépett.
- Indulhatunk, professzor.
- Rendben, Miss Granger! – mondta Piton. – Nem akar elköszönni a szüleitől?
- Már elköszöntem tőlük. Gondoltam, nem akarja ezzel is húzni az időt.
- Túl sokat gondolkodik – morogta csendesen a bájitaltanár.
- Az már igaz! – nevetett fel Mr. Granger.
- Akkor majd két hét múlva, kicsim – mondta Mrs. Granger, majd átölelte lányát. Piton csendesen nézte a két mosolygó nőt, majd miután már másodszor is elbúcsúztak, kilépett a lánnyal a szabadba.

- Sétálunk egyet? – kérdezte a lány.

Piton meghökkent, de mivel nem akart vitatkozni, beleegyezően bólintott.
Egy ideig csendben ballagtak egymás mellett, nem is mertek a másikra nézni.

- Tudja, Miss Granger – kezdte Piton halkan -, szép helyet választott a szüleinek.

Mivel Hermione nem szólt semmit, csak a cipőjét bámulta, folytatta.