Féltve őrzött titok

2

Két hete dolgoztam a JYP-nél és hamar összebarátkoztam mindenkivel. A korábbi tapasztalataimat sikeresen tudtam hasznosítani munkám során, így MinJae mindig engem kérdezett először, ha valamiről véleményt kellett mondani, vagy dönteni kellett.

A GOT7 fiúkkal is gyorsan közös nevezőre jutottunk. Mindig is szerettem a zenéjüket, vicces csapatnak tartottam őket. Sokat beszélgettem a kedvenceimmel, a Mark-Jackson-Junior (vagyis most már Jinyoung, de nekem ő Junior marad) trióval, közülük is Jackson került hozzám legközelebb. Ő olyan lett nekem, mint annak idején a másik csapatnál HoSeok, még egyidősek is. Többször próbált faggatni, miért hagytam itt Koreát, és az is érdekelte volna, hogy ki a fiam apja. Egyszer futólag látták, amikor felgomboltam a megőrzőből és hazafelé indultunk. Észrevehették, hogy ázsiai vonásokkal rendelkezik, mert másnap Jackson meg is említette ezt.

- HaNa, koreai a gyereked apja? Ezért mentél haza?

- Jackson, erről nem akarok beszélni. Talán majd egyszer elmondhatom neked a történetemet.

Szomorúan néztem rá könnybe lábadt szemekkel, mire így válaszolt.

- Rendben, nem faggatózom tovább. De valami nagy titok lehet itt.

A lakást gyorsan belaktuk Jimin-nel, esténként meséltem mielőtt elaludt. Ennyi maradt nekem a nagy szerelemből. Imádom őt, mint ahogy az apját is, akinek fogalma nincs a létezéséről sem. Elsimítottam egy tincset homlokából, ahová puszit adtam neki. Ugyanaz az arc, ugyanazok a szemek, vastag, húsos száj és még az orra is ugyanolyan. Kétség nem férhet hozzá, hogy ki az apa, de végső bizonyság a keze. Vaskos ujjai, és a kisujja ugyanolyan, jóval rövidebb, mint a többi. Minden nap őt látom benne, egyre jobban hasonlít rá.

A laptopomat bekapcsolva a szokásos esti rituálémat végeztem, videókat a Bangtan-ról, majd a közösségi oldalakon olvasgattam a bejegyzéseket. Mindenhová regisztráltam álnéven, a három év alatt mindenről tudtam. Folyamatosan figyelemmel kísértem őket, munkásságukat és életüket. Így szereztem tudomást arról is, hogy a távozásom után Jimin megváltozott. Állítólag gyorsan váltogatta a barátnőket, csak egyéjszakás kalandjai voltak. A rajongók mindent kitárgyaltak a csoportokban. Sajgott a szívem, fájt, hogy ilyen hamar túltette magát rajtam. Aztán figyeltem a videókat, a fotókat, és észrevettem, hogy nem olyan, mint régen volt. Más lett. Eltűnt a tűz a szeméből, arca megfáradt lett.

Ujjaimmal kitapintottam a nyakláncomat, és a rajta levő medált. Tőle kaptam a születésnapomra. Sosem vettem le nyakamból. Amióta visszajöttem, az érzéseim egyre erőteljesebbek voltak, esténként sokszor sírtam álomba magam. Bármerre jártam, emlékek rohantak meg. Hiányzott. Őrülten hiányzott.

Másnap délután el kellett ugranom az ügynökséghez közeli plázába néhány kiegészítőt vásárolni a fiúknak. Már a pláza környékén hatalmas tömeg ácsorgott, visítozó fiatal lányok, mobiltelefonnal és még valami mással a kezükben. Közelebb érve a tömeghez megláttam. A Bangtan legújabb fotókönyve volt kezükben. Szívem gyorsabb ütemre kapcsolt, torkomat gombóc szorította. Itt lesz a Bangtan fansign-ja?! Valami húzott egyre beljebb. Látni akartam, de féltem, hogy észrevesznek. A tömeggel együtt én is bejutottam az aulába, és igyekeztem félrevonulni. Egy oszlop árnyékában találtam menedéket, onnan néztem a fiúkat. Tényleg nem sokat változtak, csak férfiasodtak. És aztán megláttam őt. Jimin. Életem egyetlen szerelme. Szórakozottan ült az asztalnál, és gépiesen írta nevét az elé tolt könyvekbe. Kedvetlenül. Régen nem ilyen volt. Mindenkihez volt egy-egy kedves szava, mosolygott, Kookie-val vagy HoSeok-kal hülyéskedett. Egyre közelebb mentem, de még biztonságban éreztem magam. A rajongók összezártak előttem, nem sokat láttam. Óvatlanul kiléptem az oszlop által nyújtott rejtekemből, hogy lássam őt. Még egy kicsit. Aztán egy hatalmasra nyílt szempár nézett meredten rám az asztal mögül. JungKook! Észrevett és felismert! Mindketten leblokkolva néztük a másikat, majd hirtelen megfordultam és kiszaladtam az épületből.

- JungKook POV -

A plázában voltunk délután fansign-on, rengetegen jöttek el az ARMY-k, hogy lássanak bennünket. Jimin szokás szerint kedvetlenül ült mellettem, volt, hogy nem is nézett arra, aki a fotókönyvet elé tette. Annyiszor próbáltunk már kedvében járni, de hiába. Megváltozott, szinte nem érdekelte semmi. Az sem érdekelte, hogy az újságok és az internet az egyéjszakás kalandjaival volt tele, pedig ez nem igaz. Senkije nem volt, mióta noona elment. Akkor összeomlott, alig tudtuk összekaparni. Élni sem volt kedve, nagyon padlóra került. A mai napig azt várja, hogy egyszer felbukkan valahol. Pedig már három éve. Ha akart volna, visszajött volna. Sokáig nem tudtuk, miért ment el. Valami történt a Music Bank show-ján három éve, aztán mikor lejöttünk a színpadról, HaNa nem volt ott. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hyung mindenhol érdeklődött, de semmi. Napokig nem jött ki a szobájából, enni is alig evett. Aztán egy hét után előbújt. De már nem az a Jimin volt, aki addig. Nem érdekelte semmi, nem viccelődött, sokat ült magányosan, hallgatagon, elbambulva. Féltünk, hogy depressziós lesz, hogy orvosi segítségre szorul. Ha kérdeztük, mindig azt mondta, „Jól vagyok". De tudtuk, hogy noona miatt van. Ami történt akkor. Sokáig nem mondta el Jimin, mi is volt ott. Aztán egyszer elmesélte, mekkora marhaságot csinált. Bár szerintem az adott helyzetben nem igazán tudott volna mit tenni. Noona pedig megsértődött, elmenekült és nem is beszélt vele. Elhagyta őt, esélyt sem adva arra, hogy elmondja mi is történt.