A Vadász ébredése

Emlékek 1.

Gyermekként mindig is imádtam az öregek történeteit.
Mikor a tűz körül ültünk a barátaimmal, a falu mesemondóját figyelve és áhítattal hallgatva a hősök tetteiről szóló meséket, ahol a jó mindig győzött, a gonosz pedig elnyerte a méltó büntetését.
Ezek között volt pár amit gyakran elmeséltek nekünk, és mikor ilyen mese jött az se volt ritka, hogy botokkal, bő irhákkal imitálva adtuk elő a hősök és szörnyek csatáit.
Meg aztán ott voltak a kedvenceim, a falunkat északról határoló erdőről szóló rémtörténetek. Eltűnt emberekről, akik merészen, vagy épp ostobán az erdő mélyebb részeibe hatoltak, ahol aztán az erdő árnyai örökre kioltották életük lángját. Ezután egész éjszakákat virrasztottunk át, mert féltünk aludni és minden árnyékban egy olyan árnyat láttunk mint amikről a mesékben is szó van.
Mikor már kicsit nagyobbak voltunk, lefekvés helyett kupaktanácsba ültünk, hogy találgassunk vajon mik lehetnek az árnyak. Vadállatok? Szörnyek? Démonok? Szellemek? Vagy csupán a képzelet szüleményei? Sosem jutottunk dűlőre, mert mindenki a maga igazához ragaszkodott. Én is, mert szentül hittem, már akkor nyolc-kilenc esztendősen, hogy a mesék csupán csak mesék és arra valók, hogy minket, gyerekeket riogassanak és elkedvetlenítsenek attól, hogy az erdőben bóklásszunk.
Persze ez rám gyakorolta a legkisebb hatást, hiszen a favágó fia voltam, sok időt töltöttem apámat segítve az erdőben, egészen kiskoromtól kezdve. Ettől a munkától az évek alatt megemberesedtem, és már tíz esztendősen is olyan erős voltam mint bármely nálam öt-hat évvel idősebb fiú. S nem csak olyan erős, de olyan magas is voltam mint ők, és a felnőttek gyakran is hangoztattak, hogy " Hogy belőled egyszer még nagy ember lesz".
Ezt még évekkel később is hangoztatták és persze én se cáfoltam rá, hisz nőttem mint a gomba.

A falum ahol születtem és felnőttem, a hegyek és egy síkság találkozásánál feküdt. A falu szélén egy patak folyt, ez látta el a közösséget vizzel, hajtotta meg a molnár malmát, bírta működésre a kovács fújtatóját.
Itt mindenünk megvolt amit csak kívánhattunk. A földünk termékeny volt, a legelők zöldeltek, az állataink pedig mindig szép számban tenyésztek, a hegyoldal pedig sót és vasat rejtett. Nem is kereskedtünk senkivel, hisz megvolt mindenünk. Rólunk sem tudtak sokan csak az a néhány vándor aki néha erre tévedt. Mi magunk jóravaló nép voltunk, ahol a napbarnított bőr volt a jellemző, illetve a haj- és szemszínben is főként a barna és azok árnyalatai domináltak. Meg persze a legmagasabb ember sem volt magasabb hat lábnál.
Ezeket a jellegzetességeket én persze úgy rúgom fel ahogy voltam. Már a húsz esztendősen majd hét láb magas voltam, hajam a holló ébenjében, míg szemem az erdő zöldjében pompázott. Így nem csoda, hogy kilógtam a sorból, és tréfák, csúfolások céltáblájává váltam. Egészen addig az esetig tizenkét esztendős koromig...