A Vadász ébredése

Emlékek 4.

Hogy őszinte legyek az inas éveim Alf mellett messze menően fárasztóbbak voltak mint az erdei munkám valaha is voltak. A fa a fejszémnek mindig könnyebben engedett az akaratomnak, mint a fém amit meg kellett munkálnom. S nem is az, hogy erőre csak volt szükségem, mert abban bővelkedtem, hanem mérhetetlen figyelemre, precizitásra és átgondoltságra is. Minden egyes kalapácsütésnél tisztában kellett lennem, hogy mit szeretnék elérni a következő tíz-tizenöt csapással.
Evvel kezdetben rengeteg gondom adódott, mert azt hittem, hogy ha ütöm az izzó fémet akkor az majd olyan lesz mint amilyenre én szeretném. Ám erre hamar rácáfolt mind a munkám, mint Alf. Rengeteget kellett tanulnom, hogy akár egy primitív, de elfogadható dolgot legyek képes kiadni a kezeim közül. Ekkoriban még az üllő és a kalapács csengése is disszonánsan zengett, ám ahogy ez szépen lassan tisztulni kezdett, úgy váltak az általam készített eszközök is egyre jobbá.
Ez évekbe telt és ezalatt egyetlen dolog volt ami segített tartani magam a döntésemhez. Ez pedig Silena volt.
Alf megengedte, hogy együtt aludhassunk így sokkal hamarabb megszoktuk a gondolatot, hogy jegyesek vagyunk.
De ez semmi volt ahhoz a melegséghez képest ami a szívemet töltötte el amikor esténként éreztem ahogy hozzám bújik, majd adott egy jó éjt csókot majd elszundított.
Őszintén szólva az addigi életem silánynak, szürkének, élettelennek tűnt. Az akkori életem maga volt a megtestesült álom.
Boldog voltam, szerelmesen keltem és feküdtem és miközben dolgoztam minden egyes munkadarabban ami jobb lett mint az előző ott volt a Silenanak való megfelelni vágyás.

Az évek így teltek múltak. Én megemberesedtem, Silena pedig, bár nem hittem, hogy ez lehetséges, de egyre gyönyörűbbé vált. Egyre közelebb éreztük magunkat a másikhoz és egyre boldogabbak voltunk együtt.
Viszont az évek múlásával apáink is öregedni kezdtek. Alf egyre nehezebben volt képes ellátni a feladatát a falu kovácsaként, így ez a feladat fokozatosan rám kezdett hárulni. Ekkor már elértem azt a szintet, hogy Alf szinte bármit rám mert már bízni. Ez nagy örömmel töltött el, bár apám sorsa épp ekkora szomorúsággal.

Egyszer történt, hogy éppen a műhelyben dolgoztam, amikor Alf betoppant, és mondta, hogy nézzek ki apámhoz, mert már pár napja nem látta őt senki sem a faluban és kezdenek érte aggódni.
Utóbbit megértettem, előbbi megijesztett, mert apám nem szokott soha, semmivel sem késni még órákat sem, nem hogy napokat. Nem vallott rá.
Bár mondjuk az elmúlt években sokat változott mióta én Alfékhoz költöztem. Apa egyedül maradt az erdőben és bár ezt rajtam kívül senki sem látta, de éreztem rajta, hogy kezdi megtörni a magány, már nem olyan peckes a járása mint régen, az arcát egyre több ránc barázdálta és valamiért rettegve ugyan, de eszembe jutott az amit régen mondott.
"Fiam te mentettél meg attól, hogy a halálba meneküljek az anyád eltűnése iránti érzett fájdalom elől."
Féltem még csak belegondolni is, hogy mi történne, hogyha én eltűnnék apám életéből ami bizonyos értelemben meg is történt. Féltem belegondolni.
Amikor ez végig futott az agyamon már szaladtam apám háza felé de ami ott fogadott arra még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam.
Apám egy maga által épített rönkházban lakott amit kerítéssel kerített körbe és alakított ki egy nagyobbacska kertet is. Ebben a kertben négy diófa áll amiken régen a hintám is lógott.
Ám azt a hintát már elnyelte a feledés és most helyette apám élettelen teste lógott ott.
Ott és akkor egy világ omlott össze bennem. Apám egy sarok pillére volt az életemnek, de ez a pillér most tövestől fordult ki.
Az erő egyszerűen kiszállt a lábaimból és erőtlenül rogytam össze. Szemeim könnyel teltek el és nem tudtam mit tehetnék. Nem volt semmihez erőm csupán meredni azt a húsdarabot ami hajdan az apám volt és magamba fordulva próbáltam értelmet találni az egészben.
Miért tette? Ennyire magányos lett volna? De akkor miért nem szólt, miért akasztotta fel magát az édesapám?
Nem tudom mennyi idő telt el míg meredten, könnyes szemmel meredtem apámra, de a könnyeim végül elálltak és leszállt az éj, és evvel együtt az érzelmeim lángja is elhalványult és kialudt.
Teljesen kiégtem belülről. Már nem éreztem semmit, csupán a mérhetetlen ürességet és magányt.
Az értelem maradt még meg bennem az pedig azt diktálta, hogy nézzek körül, hogy hogy is történhetett a dolog.
Szó nélkül bementem a házba és körbenéztem. Üres üvegek hevertek mindenfelé, miután megszagoltam az egyiket arra is rájöttem, hogy ez nagyon erős szesz lehetett benne. Így picit világosabb volt a dolog. Apám bírta ugyan az italt, de ha lerészegedett akkor hajlamos volt hirtelen cselekedni.
Ám bármerről is próbáltam nézni a dolgot az én hibám volt apám halála. Egyedül hagytam és a magány végül megölte.
Most már nem tudtam ezen változtatni. Ami történt, megtörtént. Annyit tehettem csupán, hogy megadom neki a végtisztességet.
Ígyhát elővettem a fejszét és az ásót és munkához láttam.
Levágtam a fáról, és annak a fának a tövében ástam neki sírgödröt amire felakasztotta magát. Ezután belefektettem, levágtam a kötelet a nyakáról, majd eltemettem.
Végül egy keresztfát eszkábáltam oda amire felírtam a nevét, amire már nem emlékezhetek és a hantjára fektettem a fejszéjét.
Őszintén megmondom nem tudom, hogy ezt követően mennyit állhattam ott, de mire képes voltam elmozdulni a sír mellől már éppen hajnalodott.
S ahogyan a nap első sugarai elérkeztek a diófához, úgy indultam én is vissza a faluba.
Szerencsémre még senki sem volt kint az utcán, így elkerülhettem az emberek kérdezősködését és síri némaságba burkolózhattam.
"A gyászodat és a veszteségedet nem szabad magadban tartanod, mert akkor épp úgy fogsz járni mint ő."
Szólt ismét a fémes hang aki már az évek során ellátott egy-két tanáccsal. Hallottam a hangjában az együttérzést, bár tekintettel arra, hogy egyfajta lelkiismeretféleként tekintettem rá nem lepődtem meg rajta, bár a lelkemet uraló ürességet valamelyest csillapította.
Végül visszaértem Alfékhoz. Ő már kint dolgozott a műhelyben így nem vette észre amikor megjöttem.
Silena pedig már a konyhában ügyködött amikor beléptem a házba.
Először mosolyogva fordult felém, de amint meglátta az arcomat és a földet a kezemen szinte azonnal tudta, hogy mi történt. Láttam megcsillanni a szemében a könnyeket mielőtt a átölelt.
Ekkor tört át az a gát ami mögött az érzelmeim eddig lappangtak. Az ürességet fájdalom, gyász és szomorúság óceánja váltotta le. Zokogva borultam a kedvesem vállára aki nem tudott megtartani így végül a padlón zokogtunk.
Alf is hallhatott valami zajt mert nem sokkal rá belépett és amikor ránk nézett csupán ennyit kérdezett:
- Meghalt igaz?
Én csupán egy bólintással válaszoltam, mert megszólalni akkor nem tudtam.
- Figyelj most rám jól - hajolt le mellém Alf majd engem és a lányát is felsegítette - apád jó ember volt, de az anyád elvesztése súlyos csapás volt számára. Ez ami most történt annak az eseménynek a következménye és nem te vagy érte a hibás. Most már csupán egy dolgot tehetsz. Idővel túllépni a gyászon és emelt fővel járod tovább az utad és olyan emberré válni akire apád büszke lehet.
Ilyen szavakkal próbált engem vigasztalni. Igaz inkább kevesebb mint több sikerrel. Eközben valahogy betámogatott a szobámba és besegített az ágyba. Silena is mellém bújt, majd nem sokkal később könnyeink apadtával mindketten az álmok mezejére léptünk.