A Vadász ébredése

Emlék 3.

Álmodtam.  Az első dolog ami ebben az álomban fogadott, az a sötétség volt. Mély, szinte  áthatolhatalan sötétség, mely beborított mindent. Egyedül én derengtem, és valahol a messzeségben egy vakító csillag fényében izzó alak.
Épp ezt a távoli fényt figyeltem, mikor valami szörnyű üvöltésre lettem figyelmes. Ebben a hangban amit hallottam nem volt semmi emberi, vagy akár állati. Azokat a történeteket idézte bennem amit az öregek meséltek régen.
A hang irányányába néztem és árnyakat láttam formálódni a feketeségben. Szörnyű bestiákat, melyek az engem körül ölelő sötétségből születtek.
Nem vártam meg, míg teljesen szilárddá válnak, hisz az ösztöneim, és minden idegszálam azt üvöltötte, hogy veszélyesek. Így várakozás helyett teljes sebeséggel száguldani kezdtem a fényes alakfelé, mert úgy éreztem, hogy csak az az alak tud engem megsegíteni.
Futottam, hisz mást nem tehettem. Futottam, mert szörnyek lihegtek a nyomomban. Futottam, hisz csak így élhettem túl.
A távolság köztem, és a fény között folyamatosan csökkent, viszont a bestiák akik időközben megérezték a préda szagát, a nyomomba eredtek, és borzalmas üvöltéseiket hallatva ők is folyamatosan közeledtek felém.
Végül elértem az alakot, aki hirtelen felémfordult és ezt kiáltotta:
- FÖLDRE!
Én persze gondolkodás nélkül földre vetettem magam, és a következő pillanatban egy hatalmas villanás vakította el a látásom.
A villanást követően az első dolog ami feltünt az a csend volt. Egészen eddig a szörnyek hatalmas zajt csaptak, most viszont elhallgattak.
Szép lassan felálltam és miután eléggé kitisztult a látásom körbe néztem és legnagyobb döbbenetemre több száz méterre is elláttam, hisz az eddigi sötétséget fényes lánggal égő hullák törték meg. Az eddig engem üldöző bestiák tetemei.
Döbbenettől tátott szájjal fordultam a megmentőm felé és mielőtt még egyáltalán teljesen felé fordultam volna kicsúszott a kérdés ami leginkább foglalkoztatott.
- Ki va...? - kezdtem bele de amint rendesen megnéztem elállt a szavam.
Nem tudom, hogy írhatnám le amit láttam, de a nő, aki előttem állt mintha egy meséből lépett volna ki.
Ébenszín haja, és zöld szeme az enyémre hasonlított, karcsú, erős termete volt, s bár kicsivel magasabb voltam mint ő mégis olyan erőt sugárzott, ami tiszteletet parancsolt.
Ami viszont még furcsának találtam az az volt, hogy harchoz volt öltözve. Könnyű bőrvértet viselt egy fehér csuklyás köpennyel, a kezében egy  fénysugárra hasonlító lándzsa pihent. Úgy összességében döbbenetes volt, és ez eléggé kiülhetett az arcomra is, mert hangosan kuncogni kezdett, majd így szólt vidáman:
- Nem csoda, hogy nem emlékszel rám, hisz nem is emlékezhetsz, olyan pici voltál még akkor- kezdett bele, de én közbe vágtam. Ekkor már minden döbbenetem elszállt és helyét értetlenkedvés és düh vette át. Így határozott volt a kérdés.
- Ki vagy te? S mégis mi a francról beszélsz?
Ekkor őrajta volt a döbbenet sora, de gyorsan összeszedte magát és válaszolt:
- A múltról beszéltem kisfiam, én pedig az édesanyád vagyok.
Ekkor eltört valami bennem. Döbbenetem messze túlnőtte haragom és értetlenkedésem. Nem lehetett ő az anyám. Anyám eltünt nem sokkal a születésem után, apám gyakran mesélt azokról az időkről és hangoztatta is , hogyha nem lettem volna én ott neki akkor valószínűleg a halálba menekült volna a felesége elvesztése miatt érzett szomorúság elől. Ahogy apa fogalmazott, megmentettem az életét.
Viszont ahogy jobban megnéztem a nőt rájöttem, hogy nem hazudik. Annyira hasonlítottam rá, hogy elszállt minden kétségem.
Zokogva borultam a nyakába és ő viszonozta az ölelést, és a fejemet simogat csitítgatott és vigasztalt kedves hangon.
Mikor végül elapadtak a könnyeim, és felnéztem az ő szemében is könnyeket láttam csillogni. Végül így szóltam:
- Hol voltál eddig?
- Vissza kellett térnem a Rendbe és nem sokkal azután meghaltam egy csatában. - felelte csendesen.
- De akkor te most...
-Igen. Halott vagyok, vagyis a testem az. Most viszont menned kell, mert vár egy másik beszélgetés valahol máshol. Most pedig...
- De....
- ÉBREDJ!

................................. ......................................

Ekkor hirtelen felültem az ágyban amin eddig feküdtem, és evvel egyidejűleg a szemem is felpattant.
Értetlenül ültem az ágyon és néztem körbe az otthonos kis szobában. Azonban volt két kellemetlen dolog is.
Az egyik az a felismerés volt, hogy ez nem az én szobám.
A másik pedig az a kis ököl volt ami olyan ütést osztott ki, hogy hallottam ahogy reccsen az álkapcsom, és a lendületétől visszahanyatlottam az ágyba.
Ekkor egy sötét hajú, gyönyörű barna szempárral megáldott fúria termett a hasamon, karjaimat és engem is meglepő erővel szorítva az ágyhoz. Majd elkezdte a mellkasomat, és az arcomat ostromolni embertelen ütésekkel, miközben ezt üvöltötte, minden egyes szót egy ütéssel nyomatékosítva.
- Hogy merészeltél engem itt hagyni ezek között a rozsdaagyú tulkok te korhadt agyú tuskó?!! Tudod te, hogy rám szálltak miután eltüntél, hogy hány fiú próbálta nálam adni a szépet, és hányan próbáltak eljegyezni az elmúlt másfél év alatt?? Van róla fogalmad!? Másfél évre egyedül hagytál!!! - az utolsó mondatot már könnyek között próbálta leverni rajtam, de ekkor már nem volt erő az eddig acélos és fájdalmas ütésekben, és Silenan erőt vett a sírás és lekászálódott rólam és kicsit odébb ment kisírni a dühét és a bánatát.
Emlékeztem Silenara. Al, a kovács lánya volt és gyakran dolgozott a ház körül és segített az apjának.
Csak ők ketten éltek a házban hisz Al feleségét pár éve elvitte valami betegség.
Ennek ellenére mind ketten boldogan éltek és keveset gondoltak a múltra.
A lány sokat dolgozott, mint már mondtam, így jó erőben is volt ami megmagyarázta a bordáim, álkapcsom, illetve az arcom sajtó fájdalmát.
Mielőtt még megelégeltem volna Jacket és bandáját az előttem síró lány volt az egyetlen igazi barátom a faluban.
Apáink jól ismerték egymást így mi is egész kicsiként összebarátkoztunk, és szinte együtt töltöttük minden szabadidőnket. Elég közel álltunk egymáshoz.
Ám ennek a másfél éves önkéntes száműzetésem vetett véget.
Persze ez alatt az idő alatt gyakran gondoltam rá és a vele töltött időre, de Jacktől kapott bántalmazások emléke nem engedett nyugodt szívvel a viszatérni a faluba.
Viszont sose gondoltam volna, hogy a távollétem így megviseli. Nem akartam elhinni, hogy miattam sír. Viszont valamit tudtam, az pedig az, hogy meg kell próbálnom megvígasztalni.
Ígyhát kicsit szédelegve ugyan, de odamentem hozzá és épp amikor felém fordult átöleltem. Próbált ellökni, végül feladta és  kimondtam azt a szót amit leginkább helyénvalónak láttam:
- Sajnálom!
Erre még jobban elkezdett sírni és a vállamba fúrta a fejét. Én csak tartottam amíg sírt majd amikor a könnyei elfogytak és már csak szipogott megkérdeztem:
- Mivel engesztelhetlek ki?
-Ne hagyj el többet! Állj apám mellé inasnak! Jegyezz el! - mondta mindezt könyörgő hangon, mintha kiszáradt sivatagi vándor könyörögne egy kulacs vízért.
Teljesen ledöbbentem. Sosem gondoltam volna, hogy így érez. Én eddig a testvért láttam benne, de most ahogy a szemébe néztem megláttam benne a fiatal lányt akiben szinte túlcsordul a vágyakozás. Nem hittem volna, hogy valaha így fogok érezni, de abban a pillanatban beleszerettem a lányba akit most először láttam meg Silenaban.
Belenéztem a szemeibe és kis gondolkodás után csak ennyit mondtam:
-Rendben.
Majd életemben először megcsókoltam egy lányt. A lány aki a feleségem lett, az egyetlen nő az életemben azóta is.

Persze az elhatározásunk megvalósítása nem volt egyszerű dolog.
Hosszú órákon át kellett győzködnünk az apáinkat, külön- külön, majd együtt, míg minden kérésünkre hajlandóak voltak rábólintani.
Így lettem végül Al, a kovács inasa, illetve Silena jegyese. Ez lett életem egyik nagy fordulópontja, bár nem az utolsó.