He bullied me [BEFEJEZETT]

2. fejezet

Yuki
Remegve feküdtem a szobámban nem mozdultam és még enni sem akartam. Nem mertem enni, féltem, hogy kijön belőlem minden, mint azok után egy hónapig. Nem akarok ismét a kórházban infúzióra kötve élni. A húgom kétségbeesve kopogtatott az ajtómon, de én meg sem mozdultam, csak feküdtem ott és nem érdekelt semmi, míg már szinte az egész családom ott dörömbölt.
- Yuki-chan! - szólított meg Otoo-san. Nem válaszoltam, nem volt erőm. - Ha nem adsz valami életjelet én betöröm az ajtót!

- Jól vagyok. - nyekeregtem alig hallhatóan, mégis meghallották, hisz abbahagyták az ajtó ostromlását.
- Mi a baj? - kérdezte óvatos hangnemben Okaa-san.
- Kaa-san... - motyogtam, még mindig a futonomon fetrengve. - Tényleg nem az én hibám volt?
- Nii-chan! - hallottam meg Yui kétségbeesett hangját. - Kérlek, ne csinálj semmit magaddal! Ugye jól vagy? Minden rendben? 
- Az én hibám volt? - kérdeztem, miközben felültem és a kertbe nyíló ajtóhoz siettem. Az udvaron ott állt magányosan, középen a cseresznyefa. Mosolyogva tekintettem rá, ahogy a szirmai hullottak... vajon így pergett le Mio szeme előtt is az élet. Hirtelen futott be a látókörömbe Yui, a szemei könnyesek voltak, míg én csak csöndben néztem őt és mosolyogtam rá. - Az én hibám volt, igaz?
- Nii-chan! - vetette rám magát, mikor kinyitottam az ajtót. - Nem a te hibád!
Yui beengedte a szüleinket is a szobámba, de én csak tetettem a jó kedvet, ahogy a lágy és kissé hideg szellő végigtáncolt a helyiségben úgy tűnt el ismét minden aggodalmam is. Alig vártam, hogy vége legyen a felső-középnek és mehessek egyetemre, ahol se Mahiru, se Asato nem lesz és végre megnyugodhatok, mert nem mernék olyan helyen boldog lenni, ahol ők ott vannak. A mobilom csörgése zavarta meg ezt az idilli képet és én gyorsan ki is mentem az udvarra, hogy felvegyem azt. 

- Yuki! - hallottam meg Mahiru hangját. - A számod tehát még mindig a régi.
- Nem. - nyomtam ki a telefont. Hogy mire is volt jó ez? Megmondom én, semmire sem, maximum arra, hogy nem kell vele beszélnem. Letiltottam a számát és mosolyra húzva a szám visszamentem a családomhoz.
- Okaa-san, ma nem szeretnék vacsorázni, mivel fáj egy kicsit a gyomrom. - mosolyogtam rá, mire mindenki bólintott, hogy tudomásul vette. Kimentek hát végre a szobámból és nekiálltak a vacsorának. Csönd volt és nyugalom, így most már ténylegesen leültem házit írni, annak ellenére, hogy már fáradt voltam. Mint mindig, Yui anyával én pedig apával fürödtem, nincs ennek különösebb oka, csak kiskorunkban ez volt a szokás és így maradt. Mosolyogva paskoltam meg a kipirult arcú húgom fejét, miközben ő elhaladt mellettem. Apa mosolyogva lökdösött befelé és mér tudtam, hogy kötekedni fog. 
- Nem szeretnél holnap Yui-channal fürdeni? - kérdezte apa mosolyogva.

- Ne kezd! - nevettem fel. Mindig egy perverznek akar beállítani, aki csak a csajokat lesi, egy a probléma, hogy nekem azóta nem tetszenek a lányok...