Olteah©

1 rész - A jövevény

Egy átlagosnak tűnő, téli nap kezdődött. Kora reggel, a kastély legsötétebb, legnagyobb szobájába és magas, téglalap alakú ablakain sütött be hosszú, halvány fénycsóva. Egy kis ajándék a fáradt naptól, melyet gyakran el takartak az ezüstösen szürke fellegek, hogy hóval boríthassák be a tájat. Ez általában késő éjszaka történt meg, néhol hóviharok vagy csak pehely szállingózás szerepében. A nap kora reggel bujt csak elő, pirkadatkor, hogy reményt adjon a tavaszt váróknak, de dél tájt újból át vette a helyét a borús, hűvös idő.
 A szoba ablakán beszűrődő napfényt a kastély úrnője is kihasználta.
 A fénycsóva hosszú sávban szelte ketté a helységet, míg az úrnő, közel az ablakhoz a földön ülve élvezte a halvány meleget. Angyaléra emlékeztető piszkosfehér szárnyát el terítetté a földön.
 A napfény-vágók ritkán merészkedtek fel ennyire északra. Nem szerették a hideget így az úrnő különleges volt.
 A neve Kidakaida volt, legalábbis magát így hívta. Senki sem tudta mi lehet az igazi és teljes neve. Rejtélyes nőszemély volt, kinézetre a harmincas éveiben járva, pedig mar több volt háromszáznál is. Fajtája egyes példányai gyakran megélik akár az ötszáz évet is. Időtlenek voltak, egy képesség minek köszönhetően életük egy bizonyos szakaszában megálltak az öregedéssel.
 A megannyi évtized során megtanulta hogyan manipuláljon másokat, vagy, hogy hogyan tévessze meg. Foglalkozása különleges volt, hasznát vette az előző tulajdonságainak. Egy volt a néhány egussie tanár közül az országban. Az ő feladatuk volt azon csemeték képzésé melyeket gazdag nagyurak vagy épp erős mágusok hoztak létre, egyszerűbben lidérceknek hívták őket, habár nem sok közük volt az általunk ismert mesebeli lényekhez. Nekik így tulajdonképpen nem voltak szüleik, nem volt vérvonaluk. Ráadás ként a lidérc tulajdonságok nem voltak örökölhetők.
 Az ország felsőbb rétege gyakran használta fel ezt a fajt esetleg titkár ként, segéd vagy egyéb hasonló kisegítő posztok betöltéséért. Ugyanis a lidércek több ezer évig is eléltek -gyakran meghaladva gazdájuk életkorát-, ráadásul úgy 150-170 éves korukig (egyedtől, esetleg faji típustól függően) nagyon tanulékonyak voltak, tehát rengeteg mindenre be taníthatták őket ennyi idő alatt, valamint a memóriájuk is átlagon felülinek számított.
 Kida volt az, akihez a lidércek legelőször kerülhettek. Eredeti gazdájukkal minimum 7 éves kapcsolatot kellett előtte kifejleszteniük, esetleg a makacsságától függően többet, ahhoz,  hogy egy egussie-hez kerülhessenek. Az úrnő az alapokra tanította meg őket, különböző nyelveket, mágia használatot, harc művészetet es egyéb apróbb dolgokat, valamint az ő dolga volt, hogy kitapasztalja, hogy a bizonyos diák miben jó, melyik mágia ág evődött bele az ereibe alkotásakor, vagy, hogy melyik fegyver típussal boldogul a leginkább, valamint, hogy típusának mik a határaik. Kida-nál egy lidérc átlagosan öt-tíz évet töltött (szintén makacsság esetleg tanulékonyság szempontjából) mielőtt tovább mehetett volna ahhoz az edussie-hez, aki majd a történelemről, az irodalomról tanít neki egy s mást, hogy mikor a harc művészet edussie-hez kerülnek már legyen némi elképzelésük a bizonyos hadi stratégiákról melyeknek hasznát vehetik harc és tervezés közben. Onnan tovább ahhoz az egussie-hez mennek, aki megtanítja őket különböző gyógyfőzetek el készítésére, tulajdonképpeni kémia valamint gyógyítás, faj tanulmány, majd a stabil mágia használatára. Ekkor a tanár a harc művészetet illetően is kiegészíti tudásukat, hogy miként használják a mágiát a harcban, pajzsokat idézve, védő kupolákat valamint fegyver kapcsokat. A legtöbb lidérc ekkor befejezi tanulmányait és visszatér gazdájához, de vannak akiket még küldenek egyéb mellék ágakra is.
 Ebből már ki vehetjük, hogy a lidércek élete nem egy leányálom, minimum 120 év tanulás, hogy gazdájuknak minden téren megfeleljenek, persze az függ az őt uraló mágia erősségétől is, hogy meddig képesek engedelmesen tűrni a dolgot vagy, hogy egyáltalán képesek-e jól teljesíteni, az pedig attól is függ, ki alkotta őket.
 Kida legújabb diákja azonban nem számíthat rövid tanulással töltött évekre. Már meg volt beszélve, hogy az új diák azon a bizonyos reggelen érkezik meg a kastélyba nagyon távolról.  A jövevényről nem tudott semmit. Egyedül a korát árultak el neki. Kilenc éves. Ez azért egy lidércnél elég késői korszak egy egussie-hez.
 Ebből le tudott annyit vonni, hogy a lidérc talán természetétől fogva nagyon makacs volt és nehezen épített ki kapcsolatot gazdájával. Ez több mint valószínű volt hiszen tudta ki az alkotója és az nem egy átlagos nagyúr vagy egy nagy varázsló volt. Alig közelített meg egy királyt.
 A szoba csendjét a kinyíló ajtó törte meg. A hang halk nyikorgassál rohant keresztül a szobán bele hasítva Kida-ba. Válla felett hatra nézett. Segédje, egy már öreg úriember sétált be hosszú, térdig érő bundás kabátban melyről látszott, hogy kintről jött. Ám nem volt vele senki.
-Ő hol van ?-Szólalt meg Kida fenn hangon.-Tán csak nem...
-El veszteni az úton ? Nem, úrnőm.-Felelte magabiztosan.-Csupán nem hajlandó el hagyni a hintót.
-Ennyire fél ?-Kérdezte érdeklődve közben felállt a földről, nem ez lett volna az első alkalom, hogy nem merik elhagyni a hintót. Megigazítva szárnyait segédjére tekintett aki meg köszörülte torkát.
-Inkább akaratos. De a félelem is közre játszhat...Mindenesetre makacs fiú.
-Ám legyen.
 Kida elindult kifelé a szobából nyugott léptekkel elsétálva segédje mellett.
 Folyosók és lépcsők sokaságán keresztül jutva elért a kijáratig mely a kastély udvarához vezetett.
 Fel kapta vastag farkas bundás kabátját majd kilépett a hatalmas ajtón. A hirtelen hideg megcsapta, mély levegőt véve próbálta megszokni. Kint mindent hó borított. Az udvar fáinak ágairól jégcsapok lógtak, mig alattuk lévő padokon néhol egy-egy kifáradt varjú pihent, volt amelyik károgásba kezdett mikor az úrnő kilepett.
 A magas lépcső előtt lent egy fekete hintó állt, előtte fekete fehér foltokkal díszelgő erős kisugárzású lovak kaparták a földet. Szerettek volna minél hamarabb haza térni, ám a jövevény meg nehezítetté dolgukat. Pár katona tanácstalanul állt a hintó nyitott ajtaja előtt melyből sötétség szűrődött ki. Valamilyen oknál fogva egyik sem mert be merészkedni. Talán a szép nagy vér tócsa rettentette el őket mely a havat díszitette...Az egyik katonától származott aki meg kísérelte kirángatni a kisfiút akit...Talán nem is kéne ennyire le kicsinyíteni ha már a vér paca ilyen nagy.
 Kida bátran tolta félre a katonákat a hintóhoz lépve. A sötétségben próbálta kiszúrni a fiút kevés sikerrel.
-Hölgyem...Talán nem...-Szólalt meg az egyik katona ám Kida hamar közbe szólt.
-Én nem félek egy kölyöktől.-Majd a hintóba tekintett.-Miért bujkálsz? Miért nem jössz ki onnan? Mar megérkeztél az új lakhelyedre. Ideje kiszállni.
 Senki sem válaszolt. Kida már abban sem volt biztos, hogy van ott valaki, és a katona nem saját magát vágta meg hátha hamarabb szabadulhatnának a dologtól, így hát úgy döntött meg nézi. Egyik lábát alig, hogy fel tette a hintóba vezető két fokos lépcső egyikére, azonnal megtorpant. Egy fiú hajolt ki hirtelen a hintóból Kida torkához egy kés hegyet nyomja, élével felfelé.
 Kida-t azonban nem a kés ijesztette meg, sokkal inkább a fiú szemei. A lidérceknél megszokott barna, zöld, esetleg kék helyett ezek vörösek voltak, néhol rubint, de volt ahol narancsos árnyalattal égtek a dühtől. Haja ezüst fehér volt, angyali arcú fiatalember.
-Én nem költözöm ide.-Szólalt meg farkas szemet nézve Kida-val.
 Kida ekkor mar látta rajta, hogy nem lesz könnyű dolga. Egy halvány vigyor jelent meg arcán, hisz felismerte a fiúban a gazdáját aki épp ilyen ellenszenves volt.
-Jól van, jól van...-Felelte Kida maga elé tartva kezeit.-Gazdád azt írta egyik levelében, hogy ha nem tetszik neked a hely, akkor küldjelek csak vissza.
 A fiú arcán a döbbenet uralkodott el, szemeit nagyra nyitva tüntette el a kést, amilyen gyorsan megidézte olyan gyorsan semmivé is tette.
 Kida azonban csak épp erre várt. Nem finomkodott, megragadta a fiút a gallérjánál fogva és kirántotta a kocsiból a friss hóba. A hintó azonnal elindult el hagyva a kastély udvart.
 Az úrnő figyelte egy darabig a hintót majd a fiúra nézett elégedetten. Ám az még mindig a hóban feküdt,  döbbenten figyelve a mellette levő akármit. Nem, ő még soha nem érintett havat. Ott ahova ő született és töltötté eddigi életet csak eső esik, hó soha.