Olteah©

2 rész - Véres hó

Már este felé járhatott. Körülbelül fél kilenc. A kastélyban jó meleg volt, a kandallók éltették az építmény kellemes hangulatát egy hideg téli éjszakán mikor már éj sötét tükröződött a magas ablakokból melyek minden folyosón ott díszelegtek, akár hatalmas szemek.

A kastély jövevénye ki sem bújt a szobájából. Egész idáig.

Sötét barna tölgyfa ajtaja szobájának lassan nyílt ki, bentről pedig egy vörös szem kíváncsiskodott a folyosó állapotáról. A félhomályban pár gyertya világította meg a azt, épp annyira, hogy látni lehessen. A folyosó falain újabb festmények, legtöbbjük portré nemes emberekről, királyokról mágusokról, de volt köztük tájkép is.

A padlón hosszan egy vörös szőnyeg húzódott arany színű mintával közepén, míg szélein vastagabb cérna szálak lógtak igy egy végtelen hosszú ezer lábúnak hatott.

Néhol, többnyire a folyosók sarkában ahol el kell térni balra vagy épp jobbra, másfél méter magas, karcsú fa állványok álltak, melyeken három ágú gyertya tartó díszelgett. A tartók mind felleg kristályból készültek, egy olyan ásványból melyet az alföldi bányákból kaparintottak elő. Nagyrészt átlátszó volt, akár az üveg, ám különlegességé a szürkés kékes, néhol rózsaszínes árnyalatú felleghez hasonló szennyeződések szerte a kristályban. Erről kapta a nevét. Elég törékenynek számított, míg tisztább formája a színes fellegecskék hiánya miatt kifinomultabb volt és keményebb, voltak akik fegyverként is felhasználtak, kardnak esetleg nyíl hegynek.

Ám ami még szebbé tette a gyertya tartókat, az a három ág elágazásánál el helyezkedő, körülbelül kiskanál lapátja nagyságú lilás vöröses árnyalatú kövecske.

A fiú alaposan felmérve környezetet ki merészkedett a szobája ajtaján. Résnyire nyitva hagyta, hogyha szükség volna rá, ne kelljen a kilincs nyitogatásával foglalkozni.

Szép lassan elindult a vele szemben lévő ablakhoz. Valami furcsa fogta meg a figyelmét. Kis fehér foltok, halvány foltok, mintha az égből hullanának alá...Talán...Azonban a gyertyák fényétől nem sokat látott ki, ráadásul még a saját tükörképe is zavarta a kilátást. A gyertyára nézett. Talán ha...

Elindult a kristály gyertyatartó felé, melynek szép ívben vágott szélein táncoltak a lángok fényei, majd előtte megállva szépen el fújta azokat. Sötétség borult a folyosóra. Azonban az ablakon kívül világosabb volt.

A nagy fehérség, az a rengeteg hideg, irritáló fehér valami, aminek a víz álcázza magát, szinte fényt gerjesztett. Naés azok amik hulltak az égből ? Igen, hó pelyhek voltak.

Egyszerűen elállt a lélegzete a látványtól, hisz még soha életében nem látott ilyet.

Leült a szobája ajtaja mellé a földre a falnak dőlve. Vegyes érzések lepték el. Benne volt a kaland vágy, a lehetőség, hogy új dolgokat fedezhet fel. Ám hiányzott is valódi otthona, ahogy a gazdája is. Hiányzott neki a megszokott környezet, az az otthona, ahol már csukott szemmel is el talált bárhová. Éjszaka pedig ha nem jött felé sem az álom, ami a lidérc csemetéknél elég gyakori dolog, el szórakozhatott azzal, hogy idegesítette gazdáját. Ott mindig volt mivel játszadoznia. Mindig voltak helyek melyek egy idő után újnak számítottak annak ellenére, hogy már megannyiszor bebarangolta őket. Tárgyak és eszközök melyekkel el foglalhatta magát.

Sóhajtott hátra hajtva fejét a falnak döntve. A hó pelyhek gyönyörű táncát figyelte. A lélek szaggató csöndet pedig az a bizonyos hang szakította meg:

-Mikor szöksz meg végre ? Nekem nem tetszik ez a hely.

Por felemelte fejét kihúzva magát.