Olteah©

8 rész - Gyerekes árnyék

Ahogy a legtöbb helyen is, úgy ebben a városban, mihelyst a nap le megy felébred a sötétség. A kivilágítatlan utcák, sikátorok halálos veszélyt jelenthetnek a gyanútlanul arra kószálókra, így a város lakói meg voltak szokva azzal, hogy sötétedés után ne járkáljanak egyedül az ördögi ösvényeken, hisz bármikor ott lapulhatott egy gyanútlan épület árnyékában egy halálos gyilkos. Ebben a városban az éjfalók már rég a köztudatba épültek. Öntudatra ébredt farkasok, emberevő kutyák, írtani való szörnyszülöttek...Szinte minden utcasarkon más elnevezéssel voltak jelen az emberek szókincsében. Valójában ők voltak a város takarítói. Amennyiben holttestre bukkantak, márpedig olyan szaglással, ami nekik volt ez nem nehéz, azt azonnal felfalták, még a vért is felnyalták utána.

A legendák úgy szólnak, hogy ezek a méretes dögök a város alapítója által védelmezőnek a városba hozatott sziklafarkasok leszármazottjai. A már évezredek óta halott királynak mániája volt mások csonkítása, ezért is volt az, hogy az öt farkasnak -köztük két hímnek és három nősténynek- mind kivágta a nyelvét, elmondása szerint azért, hogy ne tudjon vonyítani, valamint levágta füleiket s farkukat, hogy azt ne harc során tegye meg valaki ezzel elterelve a figyelmét a farkasnak. A vadabbá ám annál jobb házőrzővé vált farkasokat továbbá medve és emberi hússal etette, gyakran pedig éheztette is őket, ennek volt a következménye, hogy a leggyengébbiket, a fiatalabbik hímet társai egyszerűen felfalták, semmit sem hagyva belőle.

A király halála után azonban a kezelhetetlenné vált farkasok, még mielőtt végezhettek volna velük, szét szóródtak a városban majd szaporodásnak indultak. Leszármazottjaik örökölték a csonkítás és éheztetés nyomait, mint kinézetileg mint viselkedésileg, azonban nagyon ritkán támadtak emberre. Csakis éjszaka merészkedtek elő és felemésztették az elhullottakat. Könnyű volt abban az időben, hisz a lélektolvajok száma is sokkal magasabb volt, így mikor végeztek áldozatukkal, azt nyugodtan hátrahagyva bízták a titoktartó, kiéhezett állatokra. Ez a kompromisszum a mai napig is fenn maradt, azonban lélektolvajok híján az éjfalók száma is megcsappant. Lassan kénytelenek voltak rátámadni gyanútlanul az utcán kószáló emberekre éjszakánként, és még így is az éhezés küszöbén álltak. Persze voltak kivételek, olyanok akikre nem vadásztak. Akikről még a legfiatalabb, legtapasztalatlanabb egyedek is tudták, hogy nem szabad rájuk támadni, így bátran járhatták az utcákat sötétedés után is.

Levin is viszonylag későn keveredett el a kastélyból, a ház úrnője pedig bármennyire is ajánlgatott neki egy lovaskocsit, hogy ne kelljen kimerészkednie úgy a sötét utcára, lévén, hogy még saját kocsisát is rég hazaküldte, magabiztosan utasította vissza azt mondva, hogy egy kis séta nem árt meg senkinek. Valójában csak gondolkodni szeretett volna, ami talán meg is látszott elmélyült léptein, melyek a hótól megtisztított járdán szép csendesen visszhangoztak megtörve a holdfénnyel világított utcák csendjét.

A város ilyenkor egészen más alakot öltött, minden sötét sarok, egy kis repedés a járda szélén, a sötét ablakok, mind baljós árnyak voltak egy normális ember számára, de nem olyan számára, aki maga is baljós árny volt. Újra meg újra csak az a jelenet játszódott le fejében, mikor a fiú a földre kényszerítette a kaltanát. Már teljes mértékben biztos volt benne, hogy nem egyszerű lélektolvajról van szó. Igaz, az is megfordult fejében, hogy a fiú talán csak kapocs képességnek kapta az állat szelídítést, na de... A kaltanákat köztudott volt, hogy nem lehetett megszelídíteni. A babonás népek úgy tartották azért, mert nem e világiak. Az alvilág szülöttei akik nem érdemelnek mást mint halált. Ráadásul egy magas szintű kaltanáról lévén szó, a fiú valóban valami olyan, amit nem szabad hagyni. Talán ezt támasztotta alá az, hogy a maszkos is elszántan igyekezett elhitetni Levinnel, hogy megakarja ölni a Sea-t.