Holiday [Taeyong FF]

☀ Tres ☀

Valamikor bealudhattam, mert arra ébredtem hogy egy, a többinél alapból sokkal hangosabb zeném szétfeszíti a dobhártyámat. Már világosodott, a visszapillantóból láttam, ahogy Victoria az anyósülésen nyitott szájjal alszik, és a mellettem elrohanó táj kezdett olyan formát ölteni, mint azok a helyek, ahol élnek emberek. Végre nem a pusztában jártunk. Kitéptem a fülemből a fülest, de még azután is tisztán hallottam a dalszöveget, hogy az ölembe ejtettem.
Szóval mindketten elaludtunk ennek az ismeretlen srácnak a kocsijában. Azt sem tudhatjuk biztosra, hol vagyunk.
- Egy óra, és elhagyjuk Franciaországot. - szólalt meg hirtelen, megint mintha olvasott volna a gondolataim közt.
Belenézett a tükörbe, és összetalálkozott a tekintetünk. Elkaptam a fejem, és kibámultam az ablakon. Muszáj koncentrálnod, Camila. Tökmindegy milyen jól néz ki, tök mindegy, hogy az ő kocsijában ültök, akkor sem ismerjük, és nem bízhatunk meg benne. Habár Victoria-nak ez nem okozott problémát.
A telefonom órája szerint hajnali négy múlt egy pár perccel. Azon kezdtem agyalni, hogy mikor aludhattam el. És hogy Victoria mikor aludhatott el.
- Kialudtad magad?
Összerezzentem a hangjára.
- Nem hiszem.
- Körülbelül három órája láttam, hogy már nem forgolódsz. A barátnőd alig egy órája aludt be.
Victoria feje most oldalra billent, és koppant az üvegen, de meg sem moccant. Biztosan iszonyat fáradt lehetett a sok vezetéstől.
- Beszélgettem vele. - tette hozzá. - Elég sokáig. Nagyon szeret beszélni.
- Nos, ez igaz. Pletykálni is szeret. - mondtam, majd megköszörültem a torkom, és valami beszélgetésfélét akartam kezdeményezni. - Szóval... Te már tudod, hova indultunk, de nekünk még semmit sem mondtál arról, hogy te mi járatban voltál az isten háta mögött...
- Ó. Nos, az igazat megvallva csak le akartam lépni egy kis időre. Otthon áll a bál, a szüleim válófélben vannak. Úgy döntöttem, egyszerűen csak otthagyom őket. Segíteni nem tudtam, de mindig láb alatt éreztem magam. Szóval elindultam, és azt hiszem, szerencsém volt, hogy ott kötöttem ki, ahol.
- Úgy érted, nekünk volt nagy szerencsénk? - javítottam ki.
A tükörben láttam, hogy halványan elmosolyodik.
- Igen. De legalább így nekem is van okom kirándulni egyet.
Elkerekedett a szemem.
- Szóval tényleg velünk jössz?
- Csak ha nincs ellene kifogásotok. Egyébként meg szerzek magamnak valami last minute szállást, és onnantól semmi közünk egymáshoz. De ha társaságot szeretnétek, összefuthatunk.
- Egy egész szárnyat kibéreltünk. - mondtam. - Ha gondolod, lesz számodra hely ott is.
Én magam sem értettem mi ütött belém, és legszívesebben visszaszívtam volna. De akkor már késő volt.
- Köszönöm.
Nem tudtam, hogy ez most akkor mit jelent pontosan, de reménykedtem, hogy nem él a lehetőséggel. Persze, kedvesnek kellene lennem vele, ha már a célig visz minket, de akkor is. Ismét a tükörre pillantottam, láttam, hogy csak az utat figyeli. Beletúrt a hajába, azt hiszem ezzel az idegességét vagy a tanácstalanságát enyhíti. A kezembe vettem a fülhallgatóm, és elkezdtem kibogozni, mert a beszélgetés közben folyamatosan tekergettem. Azt hiszem, ez az én módszerem, ha az idegességgel való megbirkózásról van szó.
Victoria lassan felemelte a fejét, és hunyorogni kezdett. Körbefordította a fejét, lecsekkolta, hogy megvagyok-e még, majd a pillantása Taeyong-on állapodott meg. Elmosolyodott és beletúrt a hosszú hajába. Szinte észrevétlenül megtámasztotta a könyökét az ajtón, és megpróbálta hozzászoktatni magát a gyér fényhez. Még egy szót sem szólt, de én nagyon jól tudtam, miért. Victoria bevett módszere volt ez. Ahányszor bulizni mentünk, vagy kisebb összejövetelen szedett fel valakit, másnap reggel általában én ébresztettem. Így volt elég ideje összeszednie magát, ami csak maga elé bámulásból állt, és a nappali formáját nyújtotta, amikor a srác is felébredt. Ilyenkor a legkisebb nyoma sem volt rajta annak, hogy egyáltalán aludt volna.
Most is ezt tette, ásított és nézte a mellettünk elsuhanó tájat. Felvettem a hangerőt a zenén, és én is így tettem. Hallottam, hogy hamarosan beszélgetni kezd Taeyong-gal, és az agyam nem volt tudatában a mozdulatnak, de hirtelen a zene halkulni kezdett, és addig halkult, ameddig teljesen el nem tűnt. Körülbelül ötvenszer hallottam már Victoria-t rányomulni egy srácra, de sosem érdekelt különösebben, mindig leléptem valami hülye kifogással. Most viszont azon kaptam magam, hogy továbbra is kifelé bámulok, miközben a fülhallgatóm indokolatlanul van a fülemben, és feszülten figyelek minden egyes szóra.
- Szóval, nem tudok rólad túl sokat. - mondta Victoria, miközben lazán hátra dobta a haját, legalábbis a hangból ítélve, amit a hajtincsek végigsúrlódása az ülésen okozott.
- Ti sem meséltetek magatokról különösebben.
- Hát, ha szeretnél megismerni, velem kell maradnod.
- Camila felajánlotta, hogy maradjak nálatok.
- Tényleg? Ez kedves tőle. Én is ugyanezt akartam kérdezni. És mit mondtál?
- Csak megköszöntem. Nem akarok odapofátlankodni a nyaralásotokra, de ha már elmegyek Velencébe, ott maradok.
- Ugyan, ne vegyél ki szobát csak ezért. Nálam bőven van hely.
- Nem is tudom...
- Kérlek. - fogta könyörgőre.
Ehhez már csak akkor folyamodik, ha tényleg nagyon akar valamit. Szóval komolyan gondolja.
- Rendben. Köszönöm.
- Nem tesz semmit. Ez a legkevesebb, amiért elviszel.
Victoria úgy akarta beállítani a dolgot, mintha most mi tennénk szívességet neki, amiért segített rajtunk, miközben csak azt akarta, hogy a közelünkben maradjon. Vagyis az ő közelében. Nem tudtam elsiklani afölött, hogy már a beszélgetés elején átváltott egyes számba.
Nem voltam kíváncsi a továbbiakra. Újra feltekertem a hangot, és hagytam, hogy a zene elnyomja a beszélgetésüket.