Holiday [Taeyong FF]

☀ Uno ☀

Ehhez a fanfictionhoz Spotify lejátszási listát is készítettem, amit megtalálhattok a Spotify profilomon, ukwonkook néven.  

A bőröndök a kocsiban voltak, tizenkét palack ásványvíz az utastérben, a hátsó ülésre fektetve egy napernyő, mellette egy hűtőtáska, tele konzervekkel. A telefonok feltöltve, a legjobb zenék letöltve, és bekészítve hűtött limonádé.
Szóval minden, azaz minden tökéletesen készen állt az útra. Már elköszöntem a családtól, és csak Victoria-ra vártam, akit nagyon nehezen engedtek el. Mikor végre kinyílt az ajtó, tárt karokkal vártam.
- Indulhatunk. - mondta, majd bevágódott a kormány mögé, én pedig az anyósülésre.
Az autó kikanyarodott az útra, és hasítottunk.
- Annyira király lesz. - bontottam fel két üveg limonádét, az egyiket átpasszoltam a legjobb barátnőmnek, a másikba pedig én ittam bele.
- Ránk fért már ez a nyári szünet. - jegyezte meg. - El tudod hinni, hogy jövőre végzősök leszünk? Technikailag ez az utolsó ilyen szünetünk.
- Ezért is kell maximálisan kiélvezni, és nem gondolkodni ezen. - koccintottam az üvegem az övéhez. - Beszéljünk inkább valami másról.
- Például Noah-ról? Meghalok, hogy tudjam, mi történt köztetek!
- Nem történt semmi. Szakítottam vele. - mondtam megvonva a vállam.
- És ilyen egyszerű volt az egész?
- Még egyszerűbb. Nem köthetem le magam egy egész nyárra. Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy valaki máris el akarjon venni. - forgattam a szemem, ahogy felidéztem a múltbéli beszélgetéseinket. - Ezt a baromságot. Tizennyolc évesen az ember ki akarja élvezni az életet, nem rögtön családalapításon gondolkodni. Valami nincs rendben a fejével.
- Egyet kell értenem. Ezt én sem toleráltam volna. De biztosan van valaki más láthatáron, nem igaz?
- Nincs. - legyintettem. - De nem is baj. Végül is, ezért megyünk nyaralni, nem?
- Ohó, de még mennyire. - tekerte feljebb a hangerőt a spaker-én. - Felszedünk neked egy dögös olasz pasit, aztán meg egyet nekem is. Lehetnének ikrek. Gondolj bele.
Felnevettem.
- Erre mégis mennyi esélyt látsz? Egyébként nem úgy volt, hogy valami alakul veled és Martinnal? - húztam össze a szemöldököm.
Mosolyogva megvonta a vállát.
- Ugyan már, Camila, ismersz engem. Szerinted mennyi ideig tud elszórakoztatni egy olyan kis nyomi, mint Martin?
- Ne, már, tök aranyos srác. - tátottam el a számat.
- Talán neked az. De én kalandra vágyom.
Kitekintettem az ablakon, még bőven a londoni forgalomban voltunk.
- Hát, akkor jó hírrel szolgálhatok. Éppen pontosan oda tartunk. A kaland felé. Ha egyszer kiverekedjük magunkat innen, belevetheted magad a szingli életbe.
Maximumra tekertem a hangot a zenén, és letekertem az ablakokat. Az egész utca hallgatta a Stitches-t, és láttam, ahogy egy pár lány megfordul a hang irányába. Na, igen. Mi rajongók összetartunk.
Miután sikerült kiérnünk a városból, viszonylag hamar elértünk a Channel Tunnel-hez, és egy pillanat alatt Franciaországban találtuk magunkat. Forgattuk a térképet, hallgattuk a zenét, és hirtelen ránk esteledett.
Sivár, egyenetlen útszakaszon mentünk, sehol egy lélek, semmi közvilágítás vagy egy útbaigazító tábla.
- Vic. - szólaltam meg. - Szerintem eltévedtünk.
Bevágott egy éles bal kanyart.
- Ne aggódj, tudom mit csinálok.
Már majdnem tényleg el is hittem, hogy kézben tartja a helyzetet, de aztán lassulni kezdtünk.
- Mit művelsz? - kérdeztem. - Miért állunk meg?
- Nem állunk meg.
- De hát lassul a kocsi.
- Azt én is észrevettem, de nyomom a gázt.
A jármű megállt és nem mozdult. Victoria türelmetlenül taposott a gázra, de semmi.
- Most tankoltunk, lehetetlen, hogy kifogyott volna a benzin. - mondta inkább csak magának.
Kipattant a kocsiból, én pedig végigfuttattam a szemem a műszerfalon. A tankot teljesen feltöltöttnek jelezte.
Amikor én is kikászálódtam, Victoria már a motorháztetőt nyitotta fel, és egy zseblámpát tartva a fogai közt, szakártő szemekkel bámult befelé.
- Fogalmad sincs, mi történt. - jelentettem ki.
- Fogalmam sincs, mi történt.
Körbefordultam, hátha látok valami életjelet, de még a szél sem fújt. Meg mernék esküdni, hogy még a filmekben látott ördögszekerek is ott gurultak a földön.

- Szóval itt ragadtunk? Este, sötétben, hidegben a semmi közepén?
- Hé, nyugi. - emelte magasba a kezét, miközben lehajolt a kocsi alá. - Adj öt percet, és megoldom a problémát.
- Tudjuk egyáltalán, hogy mi a probléma?
- További öt percet kérek a probléma felderítésére.
Kinyitottam a kocsi ajtaját, és beültem, a lábamat kifelé lógatva. A telefonomat kezdtem böngészni, hátha fel tudok hívni valakit, hogy segítsen. De nem volt térerő.
Arra kaptam fel a fejem, hogy egy másik autó fényszórói világítanak a szemembe. Az arcom elé emeltem a kezem, részben, hogy eltakarjam magam elől az erős fényt, részben, hogy jelezzek neki. De nem volt szüksége erre, már le is fordult az útról. Egy hatalmas, fekete kocsi volt.
Egy pillanatra megijedtem.
Honnan tudhatjuk, hogy bízhatunk benne?
A kocsi lefékezett mellettünk, Victoria pedig kikászálódott az autója alól, a fejét a jármű aljába verve. A tenyerét a homlokára szorítva hunyorgott. A kocsi lefékezett, és kicsapódott az ajtaja.
Egy sötét alak pattant ki belőle, lekapta a fejéről a kapucniját, és alig két lépéssel előttünk termett. A két kocsi fényszórójából áradó világosság éppen elég volt ahhoz, hogy megnézhessem közelebbről, amikor megállt előttem.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte, mire Victoria-hoz fordultam.
- Valami baj van a kocsinkkal. - nyögte ki.
- Megnézem, oké?
Bólintottam.
A srác felnyitotta a kocsi elejét, és két kézzel megtámaszkodva befelé meredt a motorra.
Victoria észrevétlenül mellém kúszott, elkerekedett szemekkel.
- Dögös. - tátogta, miközben hátrált.
És igaza volt.