Holiday [Taeyong FF]

☀ Cinco ☀

- Szóval orvosi? Honnan jött az ötlet?
Már öt perce rendezgettük a nevetségesen kevés cuccot, és csodálkoztam, hogy Victoria még nem érkezett meg, hogy elcibáljon valamelyikünket a másik közeléből. Akkora volt a csend, hogy szabályosan megijedtem, amikor Taeyong megszólalt.
- Nem is tudom. Mindig orvos akartam lenni. Gyerekkoromban állatorvos.
- Én is állatorvos akartam lenni, mielőtt rátaláltam volna a színészetre.
- Tényleg sokban hasonlítunk. - jegyeztem meg.
- Talán hasonló az agyunk. - állapította meg.
- Meglehet.
- Van barátod, Cam?
Talán mégsem annyira hasonló az agyunk, mert nem számítottam erre a kérdésre. A kezem megállt a levegőben, ahogy egy töltőt raktam a polcra, és csak pislogtam, a válaszon gondolkozva. Jót akarok Victoria-nak. Tényleg. De nem akarok hazudni az érdekében. Túl sokszor tettem már meg. Egy részem azt akarta, hogy most neki kelljen meghátrálnia. De a másik részem azt mondta, ez őrültség.
- Nincs. - mondtam végül az igazat. - Neked van barátnőd?
- Nincs.
Mivel semmiféle elfogadható választ nem tudtam volna adni erre, csak tovább pakoltam. A tekintetem viszont akaratlanul is visszatért hozzá. Éppen egy pár cipőt tett a kis dohányzóasztal alá, majd felemelte a fejét. A haja kócosan állt, és a karján futó erek hálózatára koncentráltam. Aztán megláttam egy pókot a vállán.
- Várj. - emeltem fel a kezem, mire lefagyott abban a görnyedt testtartásban, ahogy volt, miközben fel akart egyenesedni.
Rátettem a kezem a vállára, ő pedig a tekintetével követte a mozdulatot. A pók igazából nagyobb volt, mint amit egész életemben láttam, de nem akartam pánikot okozni. Hagytam, hogy az állat felmásszon a kezemre, majd mozdulatlan maradt. Taeyong elkerekedett szemekkel nézte, ahogy egészen közel emeltem az arcomhoz, hogy jobban szemügyre tudjam venni.
- Nem félsz tőle? - kérdezte.
Megráztam a fejem.
- Mondtam, hogy állatorvos akartam lenni.
- Ha az állatorvosnak szerencséje van, sose kell pókokkal foglalkoznia.
Kinyitottam az ablakot, és kiengedtem a pókot, ami mászni kezdett felfelé a falon.
- A pókok is ugyanolyan élőlények, mint a kutyák vagy  macskák. - vontam meg a vállam. - Legalábbis szerintem. Félsz tőlük?
- Kicsit.
Elmosolyodtam, majdnem felnevettem.
- Láttam az arcodon, amikor leszedtem rólad.
- Most már van valamid, amit felhasználhatsz ellenem. Én is akarok tudni rólad valamit, amit felhasználhatok ellened.
Olyan komolyan mondta, hogy megint vissza kellett tartanom a nevetést.
- Mitől félsz a legjobban?
- Hé! Mikor mentünk át ebbe? Kétlem, hogy neked egy pók lenne a legnagyobb félelmed! - ellenkeztem.
- Igaz. Szóval? Így leszünk kvittek.
- Nos. Mit is mondhatnék? Allergiás vagyok a méhcsípésre. Megfelel?
- Megfelel. Én is az vagyok rá.
- Most megint nem vagyunk kvittek. - ráztam meg a fejem.
- De legalább felfedeztünk még valamit, amiben hasonlítunk.
Visszafordultam a szekrény felé, és bezártam az ajtaját. Ebben a pillanatban vágódott ki a szoba ajtaja, és sétált be rajta Victoria.
- Láttátok már a konyhát, srácok? Hatalmas, és a legkirályabb! Alig várom, hogy főzzek valami finomat. - Taeyong-ra kacsintott, majd egy lépéssel mellette termett, és a csuklója köré fonta az ujjait. - Megnézed? Camila már biztosan látta.
Persze, hogy láttam, meg amúgy sem akartam bekavarni neki, úgyhogy elhagytam a szobát, miközben ők lefelé igyekeztek. Hallottam, ahogy Vic a személyzet segítőkészségéről áradozik és a kilátásról a szobákból, majd eltűntek egy kanyarban.
Felsóhajtottam, és bementem a saját szobámba, ahol még minden szanaszét volt. Elkezdtem némiképp rendet rakni, és beköltözni, amikor a telefonom folyamatos pittyegéssel hívást jelzett. A szám nem volt elmentve, úgyhogy egy darabig haboztam, hogy felvegyem-e de végül megadtam magam, hiszen sosem tudhatom, talán valami fontos lesz. De nem volt az.
- Haló?
- Camila?
- Martin?
- Én vagyok.
Mi a fenét akarhat tőlem Victoria majdnem pasija?
- Segíthetek valamiben? - kérdeztem, miközben kihajoltam az ablakon.
Tényleg csodálatos volt a kilátás, és oldalra pillantva megláttam az erkélyt is, ami a szoba másik végében helyezkedett el. Kiléptem rajta, és magamba szívtam az olasz levegőt.
- Vic ott van most?
- Egy emelettel lejjebb, ja. Adjak át neki valamit?
- Nem, dehogy. Csak az érdekelt, hogy nincs-e ott közvetlenül veled.
- Egyedül vagyok.
- Remek.
Ez a srác tényleg furcsa, állapítottam meg.
- Szóval? Azt javaslom, hogy fogd rövidre. Olaszországban vagyunk, és rohadt magas lesz a telefonszámlád. - emlékeztettem, habár nem hiszem, hogy Victoria elmondta volna neki, hogy nyaralni megyünk.
- Akkor nem is zavarok sokáig. Csak azt akartam kérdezni, hogy van-e kedved beülni egy kávéra, ha hazaértetek.
Kipislogtam a tengerre, és emésztgettem az információt. Martin-nal még egy buliban futottunk össze. Ő volt az a tipikus nyomi, akit egy pár menőbb haverja rángatott el, de mivel extra jól nézett ki, Victoria azonnal rámászott. Csak a srác személyisége nem passzolt a külsejéhez. Egy aranyos, de unalmas fiú volt, aki pont nem az ő esete. Nem tudtam eldönteni, hogy mit mondjak. Szerettem volna jó barátnő lenni, és lekoptatni, hátha Vic mégis visszatérne hozzá, ha pofára esik egyszer, de ugyanakkor biztos voltam benne, hogy felszedni Taeyong-ot, vagy legalább egy olasz pasit, ha őt valami csoda folytán nem sikerül.
- Oké. Legyen. - vágtam rá végül.
- Király. Felhívsz ha hazaértetek?
- Persze.
- Akkor jó szórakozást.
- Köszi.
Letette, én pedig azonnal zsebre vágtam a mobilom, és azon kezdtem gondolkozni, hogy biztosan jó ötlet volt-e ez. Aztán bevillant Taeyong arca, és gyorsan elhessegettem a gondolataim közül.