A tűz szíve

1. fejezet

Audrina

Napok óta rémálmok gyötörtek. Már régóta nem kísértett a múltam, de most újra megtörtént. Próbáltam belenyugodni, mit tettem, hiszen oly kicsi voltam még, de nem tudtam elfelejteni. Ezt nem lehet...

Tizenegy évvel ezelőtt:

Még hatéves sem voltam. Nem sok emlékem van abból az időből, de arra a napra tökéletesen emlékszem.

Este volt, már mindenki aludt, de egy rossz álom felébresztett. Próbáltam kisettenkedni a szobámból, nehogy felkeltsem a nővéremet, de ő felriadt a lépteimre.

– Hová mész? – kérdezte félálomban.

– Csak iszok egy kis vizet – mondtam neki.

– Ha már kimész, hoznál nekem is? – Kissé felült az ágyon. Emlékszem, olyan kócos volt, hogy nem tudtam levenni a szemem barna hajáról, amit megvilágított az ablakon beszűrődő utcai lámpa fénye. Bár ne emlékeznék mindenre ennyire tisztán, de belém égett az a nap. Szó szerint...

– Hozok.

Azt hallottam, hogy egy boszorkány öt-hat évesen kapja meg az erejét. Ez látványosan történik, valamilyen elem kíséretével, ami föld, tűz, víz vagy levegő lehet.

Azt kívánom, bár másképp történt volna. Miért éppen így kellett lennie?

Odatoltam a kisszékemet a polchoz, hogy elérjem poharakat. Nagyon óvatos voltam. Először levettem az egyiket és letettem, majd a másikkal is ugyanezt tettem, nehogy leessek.

Odatartottam a csaphoz a poharat, de amikor megnyitottam, nem jött belőle semmi. Aztán pár másodperc elteltével láng csapott ki a csapból, elkapva a hajam egy részét.

Annyira megijedtem, hogy kiabálni sem tudtam. Lángolt a hajam, de meglepően a testem más részét nem érte, pedig a tincseim csapkodták a hálóingemet.

Ahogy elszaladtam, a tűz hozzáért a függönyhöz, ami villámgyorsasággal terjedt tovább.

– Anya! – kiabáltam, amikor kicsit magamhoz tértem. A hajam égése megállt egy ponton és nem terjedt tovább a vállam felett. – Anya! – Úgy köhögtem a füsttől, mint még soha. Láttam, hogy nincs kiút anyáéknak, de én ki tudtam menni az útra.

Tanultam, hogy ilyenkor a tűzoltókat kell hívni, de azt nem, hogyan is kell azt.

Kiszaladtam az utcára. A pániktól alig jutott eszembe, hogy az óvodában mit tanítottak a tűzesetekről. „Hemperegj!" – hasított belém, és így is tettem, lefeküdtem a hideg homokba, ami megmentett az elemésztő tűztől.

– Segítség! – kiabáltam, de egy árva lélek sem volt az utcán. A láng még nem terjedt el annyira, hogy teljességgel látható legyen a kintiek számára. Gyorsan a szomszédba siettem, és hangos dörömböléssel ütöttem az ajtót. Annyira fájt a kezem, de én folytattam.

– Mr. Gerald! – ordibáltam be a ház lakójának. Nem tudtam elhinni, hogy senki sem hall engem.

A hajam szálkásan omlott a vállamra, a fele leégett, de nem érdekelt.

Persze, hogy nem, hiszen a családom bent volt, de a füstszagot, amit tincseim árasztottak, még ma is érzem. Beszivárog az orromba minden egyes éjjel, amikor rémálmaim keltenek, és nem hagynak nyugodni.