A tűz szíve

8. fejezet

Claire

Már vártam kicsit, hogy vissza menjek dolgozni. Nyáron mindig beindul az aerobic, ráadásul két embernek is a személyi edzője voltam, de nemsokára vége a nyárnak. Az emberek visszamennek tanulni, dolgozni. Fel kellett készülnöm, hogy kevesebbet fogok keresni egy darabig.

Azt hittem, hogy még három napig tudok egy kis plusz pénzt keresni.

Az öltözőben zsongtak az emberek, így lelkes voltam. Tavasszal szoktak ennyien lenni, amikor mindenki jobban akar kinézni a nyaralásra.

Gyorsan átöltöztem, lelkesen vártam a termemben az embereket. Nyolc óra előtt két perccel még csak négyen voltak, kezdésig ez csak eggyel bővült.

– Még várjunk két percet – mondtam.

– Felesleges, tudom, hol vannak – mondta az egyik nő. Akik most az órámon voltak, mind negyven, sőt, ötven felett voltak. Legalább tíz ember hiányzott, mind fiatal lányok.

– Hol vannak? – kérdeztem tőlük.

– A szemközti teremben vannak. Jött egy új edző, sokan az ő óráján vannak.

Alig akartam elhinni. Hogy történhetett ez? Voltak olyanok, akik több éve nálam tornáztak.

Hirtelen eluralkodott rajtam a düh, olyannyira, hogy egy pillanatra megszédültem. Nem gondolkodtam, csak mentem a fejem után, egészen a szemközti teremig. Benéztem az átlátszó üvegfalon, és mit láttam? Tényleg ott voltak a vendégeim. És még mások is... Sok, sok fiatal lány, mind mosolyogva csinálták a gyakorlatokat.

Nem akartam cserbenhagyni a kitartó vendégeimet, de muszáj volt megtudnom, miért pártoltak át ide.

Mikor kissé lehiggadva benyitottam a terembe, már tudtam.

A srác izmos volt, magas, és jóképű... Valamint rendkívül ismerős.

Rám nézett egy másodpercre. Mindenki megállta a gyakorlatokkal. Közelebb lépett hozzám, majd kedvesen így szólt:

– Hozok mindjárt egy papírt. Töltsd ki, és majd hozd vissza! Ma itt maradhatsz próba órára.

– Eszem ágában sincs jelentkezni az óráidra – mondtam olyan higgadtan, amennyire csak tudtam, és reméltem, hogy nem tűntem hisztérikusnak. Visszacsábítani akartam az eddigi embereimet, nem elijeszteni őket.

– Nem? Hát, akkor miben segíthetek?

– Elloptad a vendégeimet – mondtam még mindig erőltetett nyugodt hangon.

– Igazán? – Amikor ezt kérdezte, végig mért. Akkor jöttem rá, honnan volt olyan ismerős. Amennyire gyorsan csak tudtam, sarkon fordultam, de akkor utánam kiabált.

– Jól áll a barna haj, pacsis lány!

Pacsis lány? Eredetibbet nem tudott kitalálni? – tettem fel magamban a kérdést. Erre muszáj volt visszafordulnom. Nem hagyhattam, hogy bárki teljesen hülyének nézzen engem.

– Csak, hogy tudd! – Kissé felemelt hangon kezdtem. Vettem egy mély lélegzetet. – Nem pacsit akartam adni neked. Ebben a városban a futók mutatják egymásnak, hány perce futnak. Ha hasonló az idejük, akkor versenyeznek.

– Most már akkor ezt is tudom.

– Remek – mondtam, és már indultam is.

– Segítek neked – ajánlotta fel. Mindig tudta, mit mondjon, hogy megforduljak.