A tűz szíve

3. fejezet

AUDRINA:

Egy padon ültem, miközben a csupasz macska az ölemben dorombolt. Olyan öregnek tűnt, és látszott rajta, hogy sok szenvedést átélt már.

Amikor újra megláttam a férfit, aki megrúgta a macskát, elhatalmasodott rajtam a bosszúvágy. Úgy gondoltam, igazságot kell szolgáltatnom, hiszen a rossz embereket meg kell büntetni.

Mivel kívülről tudtam a latin nyelvet, így nem kellett sokat gondolkodnom, melyik varázsigét vessem be, alkottam én magam egyet. Persze nagyobb bűbájokhoz nem elég ennyi, viszont kisebbekhez beválik.

– Superciliis denudanda euenire – suttogtam. Ettől reggelre kihullik a szemöldöke. Magamban azt gondoltam, hogy ez túl csekély büntetés egy ilyen embernek. Legszívesebben eltörtem volna a lábát, vagy megvakítottam volna... De nem tehettem ezt.

Viszont, miután kimondtam az igét, jobban éreztem magam tőle. És, mintha a macskát is boldogabbnak láttam volna.

Egy virágboltos lány ment ki az üzletből sepregetni. Elhatároztam, hogy próbát teszek, és kiderítem, mi van ezzel a cicával, akit magamban el is neveztem Rileynak. Uniszex név mellett döntöttem, hiszen nem tudtam még a nemét, de már muszáj volt valamit kitalálnom. Megszerettem.

– Ne haragudj! – mentem közelebb a lányhoz, kedvesnek tűnt.

– Lejárt a munkaidőm. Ma csak kettőig voltunk nyitva. De ha nagyon sürgős – nyúlt a zsebébe a kulcsért.

– Oh, nem azért... Mármint – habogtam. Nagyon ritkán beszélgettem idegenekkel, így nem is tudtam, mit mondhatnék. Rileyra néztem, akit még mindig a karomban tartottam. – Érdekelne ez a cica. Nem tudod, van-e gazdája?

– Nagyon sokat látom a környéken. Azt hinné az ember, hogy van neki, hiszen egy szfinx macska nagyon drága, viszont nézz rá szegényre! – Sajnálkozva nézett Rileyra, és felsorolta, amiket már én is észrevettem. – Nem a legfiatalabb, a bajusza nem egyenes, a testén hegek vannak, emiatt nem lehet eladni. Gondolom, kitették. Néha elgondolkodtam rajta, hogy hazaviszem, de vannak kutyáim, így nem mertem. Néha szoktam neki enni adni, de több élelemre lenne szüksége.

– Ez olyan szomorú – hajtottam le a fejem.

– Igen, az. De nem tudok mit tenni. Sajnos az embereknek szép, egészséges macska kell. De nem ő az egyetlen gyenge, kóbor macska a környéken. Sőt, egyre több kutyát látok.

– Egyébként Jázmin a nevem – mutatkoztam be.

– Vivien vagyok – mosolygott rám. Rájöttem, hogy nem is olyan nehéz idegenekkel beszélgetni.

Hirtelen bátor ötlet villant át rajtam, átjárta a lelkem, és arra késztetett, hogy tegyem meg. Még ha nem is bíztam meg teljes mértékben Vivienben, ő volt az egyetlen lehetőségem... Talán egész életemben.

– Figyelj, Vivien! Elsőnek furcsának tűnhet a dolog, de segítened kell! – suttogtam. Amint kimondtam, rögtön megijedtem attól, ami történhet. Vagy megmenekülök, és hazajuthatok, vagy úgy magamra haragítom Geninát, hogy soha többé nem enged ki még a szobámból sem, nemhogy a szabadba.

– Engem elraboltak még kiskoromban. – Próbáltam a lehető leghalkabban, de még érthetően beszélni, nehogy valaki meghallja, aki árthat nekem. – Most sikerült elszabadulnom pár percre, de nincs sok időm. Valahogy haza kell juttatnod. Kérlek szépen, segíts rajtam! Egy ember életét mentenéd meg. – Hangom olyan könyörgő volt, mint még soha, de a lány szemében nem láttam semmi könyörületet. Hideg volt a tekintete, már-már robotias, mintha nem önmaga lenne. Láttam már ezt a nézést.