A tűz szíve

5. fejezet

Audrina

Amikor végre hazaértem, vidámabbnak kellett volna lennem...

Próbáltam felettébb boldognak lenni, de nem sikerült. Nagyon örültem, hogy végre megismerhetem a testvéreimet, de az aggódás befészkelte magát a tudatomba, és minden egyes porcikámat átjárta.

A félelem eddig minden lépésemet követte, mondhatni az volt az árnyékom és a lelkem egy darabja is, már hozzám tartozott.

Féltem attól, hogy ez nem tarthat örökké, egyszer úgy is vége szakad. Azt gondoltam, hogy az életem nem egy tündérmese, hogy megjelenik tündérkeresztanyu, és egy csapásra otthonra lelek, meglesznek a halottnak hitt testvéreim, aztán boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Lehetetlen, hogy tizenegy évig küzdöttem a sorsom ellen, és egyszer csak minden gondomnak vége szakad. Ezek a gondolatok miatt nem lehettem felhőtlenül boldog...

Mikor az asztalon megpillantottam az orchideát, hirtelen sorstársamra leltem benne. Meggyötört volt, és halott, persze én csak a lelkem mélyén voltam az. Azonnal rájöttem, hogy egy varázslat áldozata lett, mellyel engem hoztak vissza.

Még éreztem a varázslat energiáját, beszippantottam, és hirtelen hálát kezdtem érezni. Magamban megfogadtam, hogy megpróbálok örülni a hatalmas és az apró boldogságcseppeknek, amiket az élet kínál, és majd aggódom, ha eljön az ideje.

A növényhez léptem. Nagyon sok varázslatot kívülről fújok, a virág felélesztéséhez is tudtam egyet. Ha elszívok némi energiát a szobából, neki tudom adni.

– Ascendit fumus industria ego – motyogtam el egymás után háromszor, amikor is a nárcisz elhajló szára felfelé kezdett ívelni a kezem alatt.

Akármennyire kedvesnek is tűnhet ez az ige, igazából feketemágia. A többi növénytől, sőt embertől veszem el az energiát, hogy odaadjam az orchideának.

Utoljára két éve használtam ezt a varázslatot. A virág újjáélesztése eszembe juttatta az egyik legsötétebb emlékemet. Emberek életét kellett tönkre tennem, hogy szórakoztassam Geninát.

Már majdnem betöltöttem a tizenötödik életévemet, amikor az az eset történt...

Magyarországon az ősz eleje is kegyetlenül hideg tudott lenni. Még csak szeptember vége volt, de emlékszem, hogy bundás kabátban voltam.

A szél úgy fújt, hogy, miközben a sáros utcán siettem Geninával, a csillogós, hosszú sálja a háta mögött lobogott, szinte külön életet élt, akárcsak a hajam, ami katasztrofálisan állt a széltől.

Siettem a végzetem felé, amit nem akartam elfogadni, de muszálynak éreztem. Máig alig tudtam elképzelni, hogy jobbra fordulhat a sorsom. Nem éreztem értelmét ellenállni, féltem a büntetéstől.

Viszont volt az a határ, amit már nem tudtam elfogadni... És Genina azon a szeptemberi napon ezt nagyon is átlépte.

– Ott az a srác – mutatott Genina egy fiúra, mikor már megálltunk. Egy kerítés mögül leskelődtünk utána. Helyes volt, az arca kipirosodott a hideg széltől. – Megcsalta a barátnőjét, nem is egyszer – fintorodott el Genina. – Megbüntetjük. Ma reggel szakított vele a barátnője. – Nem tudtam elképzelni, ezeket az információkat honnan szerzi, de igazából belegondolni sem mertem. Túl furcsa lett volna az igazság számomra. Genina misztikusságán is rontott volna, pedig éppen ez volt az a tulajdonsága, amitől még kissé élveztem is a társaságát. Persze, nem azt mondom, hogy kedveltem emiatt, de nem volt olyan unalmas vele tölteni az időt. – Azt szeretném, hogy hajts végre rajta egy kötés bűbájt. Szeresse örökké azt, akit megbántott, és sohasem kaphatja vissza.