Sick_ It Hurts

Fájdalmak

Bambam POV:

Valamelyik vendégünk egy ideje Yugyeom körül lebzsel. Nagyon nem tetszik ez a szituáció. De most mit tegyek, még az se biztos hogy járunk, nem hogy felvállalná minden ítélkező emberek előtt a gyenge kis lelkével... meg akarom védeni, de egy rejtély számomra. Hol látom rajta, hogy nem érez semmit, a szeme tágra nyílik, és csukott érzelmet mellőző szája pedig se fel, se le nem görbül. Néha pedig az arca boldogságot tükröz, és valami olyat, amit lehetetlen megfejteni. Szeme alatt, homlokán, és a szája szélén apró nevető ráncok keletkeznek, és a mosolya olyan őszinte és ártatlan, mint egy gyereknek.
Az ilyet nem lehet tettetni.
Sajnálom, hogy beteg, de ezen tudna változtatni, ha nem érdekelné, hogy az emberek milyen "dobozokba" sorolják. Ezek csupán címkék, ő pedig egy ember. Nem egy tárgy, és pont ezért nem bedobozolható külső vagy belső tulajdonságok alapján.
Még amikor rájöttem, hogy meleg vagyok, és ez kitudódott az iskolámban, akkor mondta nekem ezt a nővérem. Sajnos utána egy évvel rá meghalt, ahogy a szüleim is. Egyedül maradtam, középiskolásan, tehetetlenül ebben a kegyetlen, és borzalmas világban. Árvaházba kerültem, ahol beleszerettem az egyik ott dolgozó srácba. Mark nem szeretett viszont.

Egyik este fel is mentem a tetőre, hogy szívjak egy kis friss levegőt a holdat nézve, de megpillantottam valakit középen ülni, és cigizni. Odaléptem, és lehuppantam mellé.
-Nem is tudtam, hogy cigizel.-mondtam beszélgetés indítónak.
-Ha ideges vagyok, sok minden vagyok. Például láncdohányos, alkoholista, és drogos...
-Micsoda? Ne tedd ezt magaddal
Mark. Ismersz, tudod hogyan haltak meg a szüleim, és kik voltak azelőtt.- nézek rá teljesen kétségbeesetten. De őt nem érdekli.
-Ez nem a te dolgod! Menj aludni, különben szólok a rendfőnöknek.-lassan felállok, és szomorúan visszaballagok a sötét, dohos szobámba... Eltaszít magától, mert nem hiszi, hogy 17 évesen képes vagyok felfogni mit jelent a fájdalom. Pedig pontosan tudom.

3 év múlva

Amikor már minden a helyén van, akkor lesz baj. Azon a nyáron jöttem össze Markkal, és nem tudtam elhinni. Elmondta, hogy meg kéne próbálnia elfogadni magát, és bevallani nekem mit érez. Segítettem neki, és ő is segített nekem. De egyszer, részegen állított haza, és veszekedni kezdett velem. Bűzlött az olcsó női parfümtől, és utólag ki is mondta, sztriptízbárban volt. Ordítottam, és talán túl is reagáltam, de fájt, hogy nem vagyok elég neki. És az főleg, hogy a megvehető lányok elegeknek bizonyultak neki. (még ezek után sem tudom kurváknak nevezni őket, pedig megtehetném.) Ezután, elviharzott otthonról, és a következő hívás már a kórházból jött.
Ugyanazok a mondatok...
Ugyanaz a fájdalom...
Ugyanaz a rohanás...
Ugyanazok a szemek könnyesek...
De nem ugyanazért az emberért...

Amikor beértem a kórházba, már alig volt életben. Nehezen lélegzett, és az ájulás határán volt. Folyamatosan hányt, és a pár másodperces szünetekben pedig remegett, és folyamatosan sírt. Hol csak nyöszörgött, hol pedig az én nevemet mondta, vagy inkább próbálta. Megszorítottam a kezét, és igyekeztem visszafogni magam, nehogy lekeverjek egyet neki, mert túladagolta magát. Annyira, hogy nem lehet segíteni, csak várni. Zokogtam, ahogy láttam a szerelmemet meghalni a kezeim között. Ott haldoklott, és nem tehettem semmit. Egy nővér bejött a szobába, és azt mondta ki kell menjek. Nem veheti el az utolsó perceimet! Aztán hangosabban figyelmeztetett, és én pedig dühösen ordítottam rá, hogy addig nem megyek innen, ameddig nincs kedvem. De pár biztonsági őr jött, és kiráncigáltak a szobából, míg odabent az orvosok
a lehetetlenért küzdöttek. Nem álltatom magam, a remény nem nekem való. Haza siettem, abba a házba, amiben albérletben éltünk Markkal, miután betöltöttem a tizennyolcat, és az ágyamban kerestem menedéket. Rájöttem, hogy így nem lesz pénzem az albérletre, és semmi másra sem.
És akkor jött Yugyeom.

Hali!
Megint késtem, de kárpótlásul még egy részt fel töltök ma. Ha tetszett hagyjatok nyomokat.
Love ya all: Lillacicca