A halál hercege! (bigbang ff) ~BEFEJEZETT~

6.Epizód

*Hyemi szemszöge*

*álom*

Már megint ugyanaz a sötét folyosó és ugyanaz az álhatolhatatlan ajtó. Mérgesen fordultam volna meg ha a bokám ki nem ficamodik. Ilyedten próbáltam megtartani az egyensúlyomat, amikor a kezem a fejem fölé lendült találtam valami kis fogantyút amiben rögtön meg is kapaszkodtam... vagyis csak akartam mert megmozdult és az ajtó kitárult engem pedig néhány pillanatra megvakított a hirtelen fény. Meglepetésemben a földre pottyantam.

Most úgy komolyan... MIÉRT VAGYOK ILYEN SZERENCSÉTLEN???

Fájdalmasan feltápászkodtam, a bokám nagyon fáj, de nem csak az. A büszkeségem azt hiszem kettétörött.

Bevonszoltam magam a szobába és gyönyörködve néztem körül. Három csodaszép kapu állt egymás mellett, lenyűgöztek, de mégsem ez ragadott meg legjobban a szobában... hanem maga a hangulat és a hatalmas tér.

A falak jégből voltak amiben a szivárvány minden színe járt táncot és olyan magasan meredeztek, az ég felé, hogy nem lehetett látni a végüket. Ráadásul valami titokzatos köd lengte be a helységet, amitől csak még varázslatosabb lett.

Nagyon álmos vagyok... mintha még most is ébren lennék, csak egy másik világban... túl valóságosnak tűnik ez az egész.
Nagyon rossz érzésem támadt, mint amikor valami hatalmas fordulópont következik az életedben. Fel akarok ébredni... nem akarok itt maradni!

Sarkonfordultam, kifutottam a szobából és rohantam előre a sötét folyosón, miközben csak azon járt a fejem, hogy ébredhetnék fel.
Egyre kevésbé tudtam biztosan futni, mintha a levegőben lépkednék. A fejem pedig egyre jobban fájt, lassan már az elviselhetetlenség határát súrolva.
Szorosan behunytam a szemeimet, hátha úgy enyhül a fájdalom, de helyette csak még tovább fokozódott.

Továbbra se nyitottam ki a szemem, hiszen minek úgyis sötét van... viszont hangokat hallottam és éreztem ahogy két oldalról megragadnak.

Na erre rögtön felpattantak a szemeim utat engedve a vakító fénynek ami miatt a fejem csak még jobban szúrt és lüktetett.

Jobban körülbéztem ami komoly fejfájással járt és még így is csak foltokban láttam, de azt ki tudtam venni, hogy valamiféle alagsorban vagyok, a fény pedig hangulatos vörös lámpákból árad amik a falhoz vannak rögzítve.

Nem rémlett, hogy kerültem ide, aztán megláttam a nőket ahogy halálra rémülten kuporognak a fal melletti heverőkön és minden értelmet nyert. A kastélyba akartam bevitetni magamat amikor elestem egy gyökérben és elájultam. Őszintén... nekem semmi se sikerül. Szontyolodtam el amikor felfogtam, hogy engem most tulajdonképpen két katona ráncigál egy ajtó felé aminek a túloldalán valószínűleg a király vár, hiszen ki más rabolná el a szép lányokat?

Igyekeztem én is játszani az elveszett kislánykát, hogy a király a közelébe engedjen.

Amikor beléptem majdnem eltűnt a pókerarcom, egyszerűen lélegzetelállító... olyan ruhák vannak itt amikről még csak álmodni se mertem, de csodálatom hamar átalakult gyűlöletté, hiszen a király mások szenvedése árán jut hozzá ezekhez.

Bent egy viszonylag fiatal és elképesztően jóképű férfi várt. Mintha egy pillanatig eljátszottam volna a gondolattal, hogy mégsem ölöm meg, de rögtön el is vetettem.

Amikor leültetett és látszólag nagyon figyelmes és gyöngéd volt elvesztettem a fejem. Rettentően mérges voltam szinte kiszáradt a torkom a bennem tomboló tűztől. Rám nem az jellemző, hogy ilyen hejzetekben tomboló vadállattá válok, pont ellenkezőleg, ilyenkor vagyok a legkegyetlenebb, leghidegvérűbb és legpontosabb... sosem hibázom.

Megragadtam a torkát és a falnak nyomtam, kicsit csalódott vagyok, hogy ilyen hamar elérkezett ez a pillanat. Titkon azt reméltem, hogy több ideig lehetek a palotában és régen mindig is arról álmodoztam, hogy a király barátja leszek, engem mindig jobban vonzott ez az élet, mint a faluban megöregedni. De mégis meg kell ölnöm, Daesungért, ki kell szabadítanom a bátyámat.

-Miért vagy itt? - szegezte nekem a kérdést mély, rekedtes hangján, amitől kirázott a hideg, de jó értelemben. Én viszont már csak egy dologra vágytam, hogy megjaljon és vége legyen ennek az egésznek, hogy hazamehessek Daesunggal, Je-Gyuhoz.

-Hogy megöljem a királyt- sziszegtem a fülébe és még erősebben szorítottam... ajjh az a férfias illat.

-Hogy megöljelek téged- nyomatékosítottam a szándékomat, de ő elkezdett nevetni, forrt a vérem, szívem leghőbb vágya az, hogy a torkára forrasszam azt a kárörvendő kacajt.

Mellettem egy fogason pont egy olyan kimonó lógott amihez hajtű is tartozott. Fél kézzel továbbra is a falnak nyomtam, a másikkal pedig megragadtam a hegyes fém kelléket és a férfi mellkasába szúrtam. Éreztem ahogy a kezemre folyik a forró és ragacsos vére. Megöltem, még sosem öltem embert mégsem érzek semmi különöset. Hátrábbléptem párat, hogy megszemléljem a művemet.

Elborzadva álltam, a férfi mellkasából kiállt a hajtű, körülötte pedig egyre nagyobbra nőtt a vörös folt a fehér ingen és ő nevetett. Egyre jobban és jobban, még a könnye is kicsordult.

Hátrálni kezdtem egészen amíg bele nem ütköztem a kanapéba. A háttámla mentén lecsúsztam a földre ahol átkaroltam a térdeimet és összegömbölyödtem, mintha az biztonságot adna ezellen a szörnyeteg ellen.

Úgy féltem, mint edsig még soha... miért nem halt meg???

Teljes egészemben reszkettem amikor egy kezet éreztem meg a vállamom. Úgy kaptam oda a fejem mint a megszorított vad aki minen oldalról a veszélyt látja. Ott guggolt mellettem, de már nem volt véres az ingje és a hajtűt sem láttam sehol. Itt lenne az életem vége? Kudarcot vallottam? Daesunggal mi lesz? Ezek közül egyenlőre egyik sem igaz, mert ennél az embernél semmit sem lehet tudni. Rémisztően nem idevaló kérdést tett fel.

-Jól vagy?