A halál hercege! (bigbang ff) ~BEFEJEZETT~

15.Epizód

                *G-Dragon szemszöge*

                   *még mindig álom*

Amikor véget ért a zuhanás, és lelkem újfent kiszakadt a testemből, szinte sokkolt, hogy az mennyire szörnyű állapotban van.

Alig bírtam talpraállni. Minden lélegzetvétel iszonyatos fájdalmakkal járt, bőröm pedig helyenként felrepedezett. Ennek köszönhetően tényleg úgy nézhettem ki, mint egy összetörött porcelánbaba.

Bár azt kértem Hyemitől, hogy maradjon velem, mégsem engedhettem meg, hogy ilyen állapotban lásson. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban ő is kiléphet a testéből, így csak gyorsan rápillantottam Hyemire, aki békésen "aludt", vérbefagyva. Megkönnyebbülten konstantáltam, hogy nem szenvedett sokat. Megérte a testemmel védelmeznem. Nekem már úgyis mindegy...

Gyorsan hátatfordítottam és futva távolodtam Hyemitől. Már a kapunál is szinte elviselhetetlen volt a fájdalom, de minél tovább jutottam annál, kevésbé tudtam megállni, hogy ne essek össze és ordítsak, hátha az enyhít a szenvedésemen. Még léptem kettőt-hármat, de nem bírtam tovább. Lerogytam a hideg földre.Úgy éreztem, mintha belülről szép lassan elégnék, kezdve az elmémmel és a szívemmel. Már csak egy dologra vágytam: meghalni.

Bárki is jött volna arra abban a pillanatban, férfias büszkeségemet félredobva könyörögtem volna, hogy vessen véget a szenvedésemnek. A világ elsötétült előttem, bár nyitva volt a szemem. A hangok megszűntek létezni, pedig tudatomnál voltam.

A kezem mellett megmozdult a levegő én pedig úgy kaptam oda mint, egy kápszerfüggő a droghoz. Bármit is ragadtam meg, majdnem abban a pillanatban el is engedtem, mert az érintés olyannyira fájdalmas volt, mintha épp a bőrt húznák le a kezemről. De nem adtam fel. Csak egy kicsit tarts ki, mindjárt vége és örökre megszűnsz érezni, gondolkozni.

-Segíts....

Csodálkoztam, hogy sikerült kinyögnöm ezt az egy szót, de így is olyan volt, mintha a torkomon kardot élesítenének. Éreztem, hogy amit fogok elernyed, és elterül mellettem a földön.

Nem segített...

Nem értettem, miért nincs úrrá rajtam a közönyösség, bár nincs sok különbség, hiszen a fájdalom ugyanúgy lebénít.

Meg akartam halni... tehetetlenül vergődtem, vakon és süketen, elzárva a külvilágtól...

A kupac mellettem elkezdett mocorogni amit újabb fájdalmas érintésekkel kellett megtudnom. Abban a pillanatban a remény újjáéledt... segíthet, csak ki kell mondanom. Összeszedtem minden erőmet és pokoli kínok árán, kértem a sebemre gyógyírt.

-ÖLJ MEG... kérlek.

A szavak után, forró folyadék tört fel belőlem, amit egy köhögőroham kíséretében ki is adtam magamból. A fémes ízből rögtön tudtam, hogy az az én vérem.

Körülöttem nem mozdult semmi... beszélni már nem tudtam így ellenállva az elevenen megnyúzás érzetének kapaszkodtam bele másik kezemmel is az egyetlen dologba, ami még megmenthetett. Egyre szorosabban fogtam és próbáltam közelebb húzni magam hozzá, hogy belecsimpaszkodva, némán kérleljem, hogy ajándékozzon meg a semmivéválás örömével, hiszen az is csak jobb lehet, mint elevenen elégni.

Mindenem ragadt a vértől... ujjaimmal keservesen tépkedtem az anyagot amit csak  találtam és valószínűleg ahoz tartozott aki még mindig némán nézte szenvedésemet, anélkül, hogy segítene.

Újra tetőfokára hágott a fájdalom és éreztem ahogy bőröm mégjobban kiszárad és tovább repednek a sebeim. Remegve engedtem el az egyetlen cérnaszálat amin függtem és néma sikolyokkal, könny nélküli sírás közepette feszült ívbe a hátam.