Pokol Tüze ∆ HUNHAN ∆

∆ Fènykèp ∆

"A szívem kicsit mindig összetörik, mikor meghallom a neved."

"Ma èjszaka egyedül vagyok
Arra gondolok,
Nem számít, ha búcsú nèlkül
Mindent itthagyok."

Lihegve ülök fel az ágyban, hirtelen fájdalom hasít fejembe, amitől megszèdülok, de folytatom az utam a fürdő felè. Azt sem tudom hol vagyok, èpp hogy csak elèrek a fürdőig de máris èrzem a gyomrom hánykolódását. Kopogás nèlkül nyitok be ès hajolok a vècè fölè, kiadva magamból mindent, amit tegnap megittam. Tudtam, hogy nem lesz jó vège, ha a Two Moonsba megyek. Szemeimet behunyva veszek mèly lèlegzetet, mikor már úgy èrzem minden kijött belőlem, a csaphoz sètálok arcot mosva, számat kiöblítve. A tegnap este kezd kitisztulni, így minden egyes pillanatot fel tudok idèzni. Hogy tehettem ezt? Pont kèt nappal AZ elött? A legjobb barátomat sem akartam megrontani de Vele szemben ez tènyleg szemètsèg volt. Kèt èvvel ezelött ugyan ezen a napon, mèg boldogok voltunk. Azt gondoltuk senki sem választhat el minket ès csak egymásèi vagyunk. Beleringattuk magunkat ilyen gyermeki álmokba. Miattam. Csak is èn tehetek róla, hogy elvettem tőle azt ami mèg kedves volt neki. Ezzel magamat is meggyűlölve. Utáltam magam. Mèg mindig utálom. Sokáig azt hittem ez gyengesèg. Aztán rájöttem, hogy èppen ez az erőssègem. Nèhány ember azt hiszi, tudja, mit jelent az utálat. Dehogy...egèszen addig, amíg saját magadat nem utálod. Úgy èrtve, úgy igazán. Ez az igazi erőssèg. Az enyèm. Elnyomva ezzel az èrzèseimet, közönyt mutatva mindenki felè. Ez az utálat felemèsztette az egèsz testem ezzel együtt a szívem is. Egy szörnyeteggè lettem, mindig is az voltam. Csak ő nem tudott róla, nem kellett volna kiderülnie, nem kellett volna így vègződnie, nem kellett volna akkor ès ott megtörtènnie. Nem szabadott volna hagynom. Pulzusom egekbe szökött, ès hangosan felordítva csaptam ököllel az elöttem lèvő tükörbe. Apró darabjaira esve hullott a csapba vagy a földre. Bütykeimet ès ujjaimat vègigszántották a hideg szilánkok, vágásokat hagyva maguk után. Esetlenül rogytam a földre, kezembe fogtam egy nagyobb darabot. Ahogy hozzáèrtek ujjbegyeimhez egyből meg is sèrtette azokat.

Vèr. Mindent vèr borít. A ruhámat sötèt foltok tarkítják. Mintha csak piros festèk lenne. De nem az.

Mèlyeket lèlegezve próbáltam realizálni a valóság ès a kèpzelet világa közti távolságot. Nem gondolhatok erre. Itt vagyok, èlek. Baekhyun a legjobb barátom. Levegőt szívva tüdőmbe gondolok másra, de akaratlanul is lecsukódnak szemeim.

Ez az ő vère, ami a kezemhez tapad. Könnyes szemmel pillantok magam elè. Látom. Látom Őt, az èlettelen testèt ahogy a hideg földre hullik, akár egy rongybaba. Szemeiben látszik a fájdalom, csalódás ès a megyötört lelke. Utolsó szavai konganak üres fejemben. Ahogy könyörgött. Nem. Èn könyörögtem, az Ő èletèèrt. Kèt erős kar lefogott hátulról, oda kartam szaladni hozzá. Meg akartam ölelni, ki akartam csókolni belőle a lelket. Kiabálni, ordítani akartam. Vèrszomjas voltam. Bosszút akartam. Vèrbosszút, azt akartam, hogy a gyilkosa is úgy szenvedjen ahogy az èn szerelmem tette. Küzdött az èletèèrt, de elvettèk tőle. Èn ès a hazugságaim vettèk el tőle.

Sípolva szalad ki a levegő a tüdőmből. Könnyeimmal küszködve ordítottam fel. Kiabáltam, ahogy csak a hangszálaim ès a gyenge testem bírta. Az üvegszilánkot az ütőeremhez szorítottam. Kèpes voltam megrántani. Kèt erős kezet èreztem meg az arcomon, suttogott, a meleg hang a fülembe kúszott. Beszèlt hozzám, nyugtatott de nem èrtettem mit mond. Mintha más nyelven mondta volna. Felpillantottam rá de csak a könnyeimtől elhomályosodott pacnit láttam. Semmi többet. Hanglejtèse nyugtató volt számomra. Egyre ritkábban vettem levegőt, egyre lassabban. Mèlyen beszívtam ès kifújtam. De nem láttam. Mint amikor lekapcsolják a villanyt. Sötèt volt. Már semmi sem volt homályos. Csak a sötètsèg vett körül. Èreztem hogy valaki finoman az ölèbe húz ès ismeretlen dallamokat dúdolva ringatni kezd mint egy kisbabát akinek rèmálmai vannak. Szemeim fennakadtak, ès egy alak jelent meg elöttem.