Pokol Tüze ∆ HUNHAN ∆

∆ Hát itt vagy ∆

"A halál sohasem fáj. Csak a halál előtti percek, pillanatok fájdalmasak."

-Hát itt vagy!-lèp elő a sötètből az ember akiről azt hittem sosem fogom többè újra látni, de most mègis csak itt van elöttem, teljes egèszèben.

-Sehun, hol vagyunk?-pillantok körbe de csak sötèt vesz körül, mintha este lenne.-Milyen nap van?-fordulok a magasabbik alak felè aki kèrdőn pillant rám.

-Luhan, te meghaltál...-pillant rám szomorúan.

-Ha èn meghaltam, te hogy lehetsz itt?-kèrdem a földre leülve, vele szembe. Nem válaszol csak az ölèbe húz, hátolról átölel ès ringatni kezd. Mintha vigasztalna, de nem engem, hanem saját magát. Halkan egy dalt kezd el dúdolni, azt amit először ènekelt, mikor összetörtem a tükröt. Ha meghaltam akkor most a pokolban vagyunk? Ez a pokol? Nem hinnèm. Vagyunk? Ha csak èn haltam meg akkor ő hogy kerül ide? Valami illúzió? Vagy...-Sehun, könyörögve kèrlek, mondd, hogy nem csináltál semmi olyat...-fogom arcát kezeim közè, de nem nèz a szemembe csak a földet pásztázza.-Ugye nem ölted meg magad...-suttogom magam elè de már tudom a választ, arcomat kezeimbe temetem, ès próbálok nem utat engedni a könnyeimnek, ami elèg nehezen megy. Nem èrtem, hogy tehette?-Sehun, azt akartam, hogy legyèl boldog nèlkülem! Tudod jól! Mègis mièrt csináltad ezt? Mièrt nem gondolsz másra is? Szerinted most Baekhyun, hogy èrez?-kiáltok rá bosszúsan, mire kifolynak könnyei. Meglepetten pillantok gyönyörű arcára, amin most a szomorúság ès az elveszettsèg tükröződik vissza. Most olyan mint egy nyalókájától megfosztott kisgyerek. Szemeivel a földet pásztázz ès könnyei borítják az arcát.

-Olyan nehèz ez...Luhan...-pillant rám csillogó szemekkel.-Èn nem tudtam mást tenni...csak gondolkodás nèlkül tettem. Tudtam, hogy lesz következmènye, hogy Baekhyunnak is fájni fog, de...nem bírtam èlni a tudattal, hogy nincs ki minden egyes nap szebbè tegye a napjaim, aki miatt tudjak mosolyogni, aki miatt minden problèmámat  el tudjam felejteni, aki èletben tartott minden egyes nap, nem tudtam èlni nèlküled. Sajnálom, Luhan...-a földet pásztázza vörös szemeivel ès mintha könyörögne, hogy bocsátsak meg neki.

- Nagyon sajnálom, hogy ez törtènt, ès meg tudom èrteni, hogy mièrt tetted, de Baekhyun, magát fogja hibáztatni amièrt ez törtènt, de...-enelem fel kezemmel fejèt, hogy a szemembe nèzzen.

-Luhan, ha ez fordítva törtènik te mit tettèl volna?-kèrdi de nem mondok semmit csak hallgazok ès földet kezdem el tanulmányozni.-Gondoltam...-mondja majd újra ölèbe húz ès ringatni kezd, hajamat simogatva.

-De akkor sem kelett volna.-súgom magam elè, de mintha a semmibe beszèlnèk, a vèdelmező karok eltűntek, ès újra egyedül maradtam. Lassan tápászkodtam fel a földről, jobban körülnèzve, hátha meglátom valahol Sehunt, de csak a sötètsèg vesz körül.

-Most, annyi èv után, vègre újra találkozunk!-szólít meg egy hang az árnyak közül. Nem látom az embert, olyan mintha csak a fejemben hallanám, idegesen fordok körbe, hátha megtalálom a hang forrását.

-Ki vagy?

-Nem ismersz meg Luhan? Ilyen hamar elfelejtettèl? Pedig nemrèg találkozunk.-nevet fel, de nem jön elő a sötètből.-Idáig jutottál? Gyorsabban jöttèl mint vártalak. Csak kèt èv telt el, ès itt találkozunk, újra.

-Minseok?-csodálkozok, mikor felismerem a hangját, olyan règ nem halottam már. A sötètből előlèp, mosolyogva. Szinte ugyan olyan mikor utoljára láttam. Fekete haja most göndören lógott a szemèbe, ès fehèr fogait rámvillantva köszönt, mint egy règi ismerős, mintha meg sem halt volna. Mintha nem is az lenne akit èn règen ismertem.

-Mièrt vagy itt , Luhan!?-von kèrdőre.

-Nem tudom, meghaltam.

-Igen, de nem kelett volna...