Pokol Tüze ∆ HUNHAN ∆

∆ Emlèk ∆

"Addig vagy boldog, míg van ki szeret, aki a bajban megfogja a kezed, s, hogy milyen fontos is volt neked csak akkor èrzed ha már nincsen veled."

Feketèbe öltöztetem magam, ahogy illik, ahogy szoktam. Csukját az arcom közepèig húzom, smink nèlkül indulok a parkba. Leülök a padra, ujjam a barnára festett falapon kaladozik, meg-megakad egy-egy barázdában. Megállok a jól ismert betűknèl. KXL. A szerelmünk záloga. Ha más nem is de ez bizonyítja, hogy lètezett, hogy lèteztünk. Egyszer, règen. Mèlyeket lèlegezve szívom magamba a hűvös, de friss levegőt. Magamba roskadva üldögèlek a padon ès a fába vèsett betűket írom le, újra ès újra, egymás után. Mintha nem tudná az agyam befogadni a tènyt, hogy ő már nincs, hogy MI, olyan már nincs csak Èn vagyok, Ő volt.

-Nem èrtelek!-sóhajtok fel, majd a padunk háttámlájának dőlök.

-Mit nem èrtesz Luhan?-kèrdezi finoman arcomon vègigsimítva, èrintèsètől teljesen kiráz a hideg.

-Nem èrtem, hogy mièrt szeretsz, mikor egy idegroncs vagyok, egy selejt, akinek mèg csak megfogannia sem kellett volna nem, hogy megszületnie...-csókjával fojtotta belèm a feltörni kèszülő szavakat.

-Ne mondj butaságokat, ha nem lennèl itt akkor magányos lennèk, nèlküled senki vagyok. Szóval ne bánd egy percig se, ami a szüleidet illeti, ne èrdekeljen, ők már nem bánthatnak.-vèdőn húzott az ölèbe ès hátulról átkarolt, hajamba csókolva.

-Köszönöm.

Az emlèkektől sokkoltan pattanok fel a padról ès megindulok a Black Pearl cukrászda felè. Kikèrem a szokásos americánót. Nem tudom mit szeretett benne ennyire, de ez volt a kedvence, imádott kávèzni.

-Règ láttalak erre Luhan!-szólít fel Jisoo aki lassan már öt ève dolgozik itt.

-Ma van kèt ève...-súgom magam elè, persze egyből veszi a lapot, meghajol elöttem ès egydül hagy a gondjaimmal.
Óráknak tűnő percekig kortyolgatom a kávèt, majd vègre rászánom magam ès a temető felè veszem az irányt, de elötte beugrok virágèrt.

-Luhan?-szólít meg egy mèly hang, megpördülök ès Sehunnal találom szembe magam.-Szia.-mosolyog rám bizakodva.

-Szia.-üdvözlöm semleges hangnemben amit èszrevesz de nem tesz szóvál.

-Mit keresel egy virágboltban? Nem a te stílusod.

-Virágot veszek, egy ismerősömnek.

-Ohh, van kedved meginni valamit, persze ha ráèrsz.-mondja tarkóját vakargatva. Látom rajta mennyire kínos neki de nem adja fel.

-Kèt sárga tulipánt kèrnèk! Nem kèrek bele zöldet.-vetem oda a pultosnak aki egyből intèzkedni kezd, gyorsan kifizetem majd Sehun felè fordulok.-Most ittam, de amúgy sem èrek rá, majd mèg találkozunk.-mondom majd otthagyom teljesen lefagyva.
Lassan lèpkedek a rozoga vasajtóhoz. Nagy levegőt vève lèpek át a túlvilág kapuján. Pár ember elszállingózik melettem, sok-sok síron ègnek a gyertyák. Hangosan zokogó èdesanyák imádkoznak. Mintha egy gyertya meggyújtása vagy egy ima elmondása mindent rendbe hozna. Mert legvègül ha elveszítünk valakit, az összes gyertya, az összes imádság sem teszi semmisè a tènyt, hogy nem maradt másunk mint egy lyuk az èletünkben, ott, ahol règebben az a valaki volt, akit szerettünk. Ès egy sírkő, egy születèsi dátummal. Az apró márványsírhoz lehajolva helyeztem rá a kèt sárga tulipánt, a kedvencèt. Hogy szerettem èn belèd? Hah, már nem is emlèkszem. Habár mindent pillanatot fel tudnák idèzni, amit együtt töltöttünk, de nem tudnám megmondani mióta szeretlek. Lehet, hogy már kiskoromban szerettelek, vagy fiatalkorunk óta. Nem tudom már nem emlèkszem. De az èrzèst amit akkor èreztem, ott azt bármikor fel tudnám idèzni. Az elmagyarázhatatlan èrzèst, ami sokak számára csak játèk, vagy csak egy szó, de nekünk nem az volt, èlveztem minden egyes percèt. De tovább kellett lèpnem, mert az a múltè, ahogy te is az vagy. Ezt nem tudom semmissè tenni ahogy az èrted èrzett èrzèseimet ès a rossz döntèseimet sem. Megtörtèntek. Ès èn nem tudok mit csinálni, csak èlni a tudattal, hogy soha többet nem láthatlak, nem ölehetlek, nem èrezhetem az illatodat ami menedèket nyújtott nekem, ami elfeledtette a gondjaimat, tovább lèpni, túlèlni a sok fájdalmat amit magad után hagytál. Begyógyítani a szívem helyèt. Az űrt. Fel kell fogjam, hogy miattam törtènt, az ami törtènt, ès hogy ezzel a tudattal kell èlnem. Igen. Ravi igazat mondott, sok èletet vettem el èrzèsek nèlkül, hidegvèrrel, de ez sokkal jobban fájt, mert bele sem gondoltam milyen èrzès lehet elveszteni egy fontos embert, aki neked az èlete jelenti, aki miatt èrdemes nap mint nap ebbe a borzalomba, amit világnak nevezünk, felkelni. Nem gondoltam arra, hogy mit èrezhetnek az elhunytak családtagjai, addig amíg èn saját bőrömön nem tapasztalatam.
A sok kimondatlan szó mèg mindig kavarog a fejemben, a szavak amiket nem tudtam elmondani neki, bocsánat kèrni mindenèrt. Ha visszamennèk az időben megpróbálnák nem összebarátkozni a "jólnevelt szomszèd kisfiúval". De ez már nem lehetsèges. Ahogy felidèzem szemeim elött el-elhaványuló alakját, könny szökik szemeimbe.